Mivel megszavaztátok megnyitottam az új blogomat, ahol RobSten fanficet írok! Akinek van kedve nézzen be: www.loversofthescene.blogspot.com


2010. augusztus 4., szerda

27. fejezet - és egyben az utolsó...

Na hát, elérkeztünk az utolsó fejezthez Ivy életében. Szerintem nem lett jó a fejezet onnét kezdve hogy rövid... nagyon-nagyon rövid, és biztos sokat fogjátok Kritizálni, de most csak ennyi tellett tőlem :S Én azért nagyon öszöböm hogy olvastatok! :)


Az utolsó fejezet




Az egész Cullen család a Cullen - ház nappalijában ünnepelt. Mindenki nagyon boldog volt végre Jeffrey is bepillanthatott a családunk rendes életébe, és végre minden harcnak vége lett. Klara Alex ölében szundikált ezért csak halkan beszélgethettünk, de ez senkis sem zavart.

- Azt hiszem, mi most már megyünk. - állt fel Alex. - Ivynek is ki kell pihennie magát, Klaranak is szüksége van egy nyugodt alvásra.

- Persze. - bólintottak a többiek, mi meg elköszöntünk és hazamentünk.

- Annyira jó, hogy vége van. - sóhajtottam fel és menet közben átkaroltam Alexet.

- Igen, végre. - bólintott Alex és hajamba csókolt. - Büszke vagyok rád. Amilyen jól használtad az erődet.

- Akárcsak te. - bókoltam neki. - Én is büszke vagyok rád, és szeretlek.

- Én is téged!

Beléptünk a házba, felmentünk az emeletre és behelyeztük az ágyába Klarát. Most kapcsoltam be, egy hét után újra a bébi font, aztán átmentünk a mi szobánkba. Vágytam már Alexre, de egyszerűen annyira fáradt voltam, hogy azt elmondani nem lehet.



*

Másnap reggel, mikor felébredtem, Alex ott állt az ablakban. Tudtam, hogy tudja, hogy felébredtem, de még nem akartam kikelni az ágyból. Nyújtózkodtam, egyet-kettőt aztán felültem.

- Szia! - mondtam halkan, mosolyogva Alexnek, aki megfordult és viszonozta a mosolyt.

- jó reggelt. - felelte és leült az ágy végébe, kezével, meg végigsimított az arcomon. - Jól aludtál?

- Soha jobban. - tettem a kezére a kezem. - hiányzott ez a kényelmes ágy.

- Elhiszem. - sóhajtott fel. - De most már itt vagyunk!

- Tök unalmas lesz az életünk, ezek után. - próbáltam eljátszani, mennyire unom magam, de elég nehéz volt, főleg, hogy ennek a ténynek örültem. Az "unalmas" szócska most annyira boldog jövőt festett a szemem elé, hogy kedvem lett volna ugrándozni. Odakint ha jól hallottam fel is támadt a szél.

- Hát... valószínűleg, de azt hiszem így a legjobb. - kuncogott Alex. - Nekem az örökkévalóság végéig elég volt, az akcióból...

- Ne is mond, nekem is. - fújtam ki a levegőt és hozzábújtam. - Örök időkre elég volt.

- Klara ébredezik, gyere. - húzott magával a gyerekszoba felé. Klara mire mi átértünk, már állt a kiságyában. Tényleg Alice-szel venni neki egy nagyobb ágyat. Kiemeltem az ágyából.

- Gyere, kapsz valamit inni. - mormoltam neki és lementünk, a konyhába. Kivettem a hűtőből, a tejet, kicsit megmelegítettem, hogy ne legyen túl hideg aztán a lányomnak adtam a bögrét.

Neki is túl sok volt a bajból, szerintem. Egy kisgyereknek, semmi körülmények között nem lett volna szabad ilyesmiket átélnie, és sajnáltam Klarát, amiért neki, mégis kellett. Talán mindegyőnk közül őt sajnáltam a legjobban, mert gőze nincs milyen világba csöppent bele, csak annyit tudott, hogy rögtön a születésére rá pár nappal, el kellett mennünk itthonról, bujkálnunk kellett, és harcolnunk kellett. De sajnos ez ellen mi csak ennyit tudtunk tenni, és Klara már így is jobban kezelte a helyzetet, mint bármelyikünk, azt hiszem.

Alex a derekamra csúsztatta a kezét és halántékon csókolt, majd együtt néztük, a kislányunkat. Klara letette a bögrét az asztalra és lekászálódott az etetőszékéből, merthogy erre is képes volt. Odasietett hozzánk és felvettem a karomba.

Itt van előttünk az egész örökkévalóság, együtt leszünk, míg világ a világ, talán még annál is tovább, és boldogok lehetünk, nagyon boldogok, mint egy igazi nagycsalád...

VÉGE

Hát, nagyon szépen köszönöm, leginkább Anita rendszeres komizását, sokat jelentett nekem, azt hiszem ennek köszönhetően sokat fejlődtem. Elképzelhető hogy egyszer majd ha elkap az ihlet, lesz második része a storynak, vagy esetleg elkezdek itt egy újat, de egyenlőre még nem tervezek semmit. Mindazonáltal, a pályázat, még mindig áll, és még mindig várom a jelizőket :D Nagyon szépen köszönöm eddigi olvasóminak, a látogatást!

Regina

2010. július 31., szombat

26. fejezet

Hát sziasztok. Ez itt az utolsó előtti fejezet! :) Remélem komiztok nekem! :) 

Az ütközet...  

Ivy szemszöge

 Másnap reggel, már a barlangban nem volt más csak Bella, Renesmee, Mackenzie, Alice, Rose, a lányom és én. A fiúk és anyáék, már gondolom korán kimentek a rétre gyakorolni.
Szörnyű arra gondolni, hogy pár nap múlva, már itt ülhetünk bent és tördelhetjük a kezünket, hogy túlélik-e a harcot vagy sem. Hihetetlenül féltettem őket. Mindenkit. Még Jeffrey-t is, pedig őt mindössze egy napja ismerem.
Feltápászkodtam a kényelmenten földről.  Klara nem volt mellettem, de rögtön megláttam Rosalieval és Alice-szel játszana. Ma reggel nem voltam éhes túlzottan ezért nem vettem elő a szendvicsemet se a táskámból, csak csatlakoztam Mackenziehez, aki éppen egy magazint olvasgatott, amit nyilván Alice-től kért kölcsön.
- Szia! - ültem le mellé a kőre.
- Jó reggelt. - mosolygott rám. Tegnap óta érthető okból, sokkal vidámabb, boldogabb. - Mi újság ma reggel?
- Semmi új. - motyogtam. - Mióta olvasol te magazint?
- Most óta. - Lapozott egyet az újságban. - Nincs jobb elfoglaltságom. Nincs se tévé, se egy jó könyvet nem hoztam magammal, úgyhogy Alice kitett egy rakat újságot, olvasni való gyanánt. - a fejével a mellettünk lévő szikla oldalába bökött ahol nem éppen kevés magazin tornyosult. Nevetnem kellett.
- Nem tudom, miért lepődöm meg. - kuncogtam. - Most boldog vagy látszik.
- Igen. - bólogatott mosolyogva. - De még boldogabb leszek, ha vége ennek a harcnak és újra élhetjük az életünket...
- Hát én is.
- Alice! - hallottam meg a lányom hangját. - Figyelsz te rám?
Odanéztünk és láttuk, hogy Alice szeme megint egyetlenegy pontot bámul mereven. Nyeltem egy nagyot és odasiettem Alice-hez, hogy a kezembe vegyem Klarát.
- Mi az Alice? - térdelt le mellé Rosalie. - Mit látsz?
Alice pislogott párat megrázta a fejét és végignézett rajtunk, majd drámaian bejelentette:
- Az orlenek a keresésünkre indultak! Azt tervezik, hogy követik a farkas szagot, mert tudják, hogy a farkasok velünk vannak, és összegyűjtik közben a csapatot.
- Azonnal szólnunk kell a többieknek. - mondtam remegő hangon és Rose-ra bíztam Klarát, hogy a telefonomért nyúljak. Gyorsan kikerestem Alex számát és tárcsáztam. Ő persze rögtön az első után felvette.
- Szia Ivy! - köszönt bele.
- Alex most rögtön ide kell jönnöd! - hadartam. - Alice látta, hogy az orlenek a farkas szagot követik, mert tudják, hogy ők is velünk vannak. Semmi perc alatt ránk találnak, siessetek.
- Rendben, Édesem nyugodj, meg ott leszünk! - mondta rögtön és letette. Idegességemben fel alá kezdtem járkálni a barlangban. Csak akkor álltam meg, mikor meghallottam a hangjukat. Akkor eléjük rohantam és rögtön Alex nyakába vetettem magam. Bevallom nagyon féltem, hogy még ő előttük érnek ide. Észre se vettem, hogy sírok.
- Css, Ivy nyugodj meg, semmi baj. - simogatta a hátamat Alex, miközben leült velem egy sziklára. - Itt vagyok, oké? Nem lesz baj!
- Oké. - motyogtam és odahajoltam hozzá egy édes csókért.
- Ne félj, minden rendben lesz. - nyugtatott. - Vigyázunk rátok.
- Alice mikorra várhatóak? - kérdezte Edward, aki ugyancsak a szerelme mellett ült és őt ölelte.
- Éjjelre. - felelte komolyan. - Azt hiszik, ezzel meglepnek minket, hogy így nem számítunk rájuk...
- Van egy tervem. - mondta Alex. - Mi lenne, ha mikor ideérnek, Ivyéket, kivezetné valamelyőnk egy másik kijáraton és ők akkor hazamehetnének, ugyanazon az úton ahol jöttünk, egy farkassal így nem tűnik fel nekik semmi.
- Na, nem! - álltam fel az öléből. - Nem megyek ebbe bele! Hogy még távolabb legyek tőled azt már nem.
- Ivy, meg kell értened, hogy most a ti biztonságotok a legfontosabb, nekünk nem esik bajunk.
- Alexnek igaza van és még be is jöhet! - állt mellé Edward. - Mi pedig nyugodtan harcolnánk, tudva hogy jó messze vagytok. Carlisle tudsz másik kijáratot?
- Igen. - bólintott a kérdezett. - Meg kell beszélnünk ki, viszi ki őket innen, mert akkor annak megmutatom a kijáratot.
- Jacob azt mondja, ő szívesen vállalná. - mondta Edward.
- Ha mindenki elfogadja, akkor megmutatom Jacobnak az utat. - szólt Carlisle.
Mindenki helyeselt így én is kénytelen voltam, de nem fojtottam el a sóhajtásomat.
- Rendben gyere Jacob. - intett Carlisle, mire a bronzszínű farkas utána kullogott.
Alex gyengéden elmosolyodott és kitárta a karját, hogy üljek vissza. Nagyon hívogató volt és vissza is ültem volna, hozzá, de nem akartam. Most túl dühös volt ahhoz. Egy kicsit megráztam a fejem és elindultam egy másik sötét folyosó felé, mintha saját szobámba vonulnék. Épp hogy beléptem a teljes sötétségbe kerestem egy sziklát és leültem rá. Felsóhajtottam újra és nekidőltem a hideg kemény falnak. Behunytam a szemem, és magamban zsörtölődtem enyhén szólva. Nem hiszem el! Miközben ők az életüket kockáztatják a családért, én menjek szépen haza és üljek le dumcsizni a csajokkal. Istenem! Ezt nem fogom bírni, az őrület határára fognak ezzel sodorni, nem értik meg!
- Ivy! - hallottam meg a világ legszebb hangját. Szándékosan nem válaszoltam neki.  - Szerelmem. - már majdnem kinyitottam a szám, de kontrolláltam magam. - Tudom, hogy haragszol rám... - mikor leült mellém és hozzám ért nem tudtam tartani a szám.
- Nem haragszom rád hanem.. . - kinyitottam a szemem, de nem néztem rá, hanem lehajtottam a fejem. - Csak nem fogom kibírni, hogy olyan messze leszek tőled, és az őrületbe hajszolsz ezzel.
- Tudom. - suttogta. - És hidd el nekem is, szörnyű lesz olyan távol lenni tőled. De jobban szeretnéd, ha baja esne Klarának. És szerinted hogy élném azt túl, ha veled történne valami és ha... - nem tudta folytatni, mert odatettem az ujjam a szájára.
- Nem fogsz elveszíteni. - súgtam a fülébe.
- Tudom. - átölelt és az ölébe húzott. - Nem hagyom, hogy bántsanak. Egyikkőtöket se. Ha azt csinálod, amit megbeszéltünk, nem lesz baj, és holnapután, már újra nyugodtak, boldogok lehetünk. 
- Hm... - mormoltam az ingjébe. - Maradhatunk itt, egy picit?
- Hát persze. - csókolt bele a hajamba. - Minden vágyam. - végigcsókolta az arcomat, az államat, és végül a számra is adott egy nyugtató csókot.
- Ugye nem esik bajotok? - motyogtam. -  Mert azt én se élném túl...
- Ivy velünk lesznek a vérfarkasok is, mi is sokan vagyunk. - suttogta. - Holnap ilyenkor, már rég újra együtt leszünk.
- Ígéred?
- Ígérem. - a szája hozzáért az enyémhez, és gyengédem beszívta az alsóajkamat. - Csak nyugodj meg, oké?
- Oké. - sóhajtottam egyet és átöleltem. - Hogy én mennyire szeretlek...
- Tudom nagyon- nagyon. - mormolta. - Akárcsak én téged.
Egy könnycsepp gurult végig az arcomon. Nem akartam, hogy Alex meglássa, de már késő volt.
- Figyelj. - törölte le egy sóhajtás kíséretében a könnyemet. - Alice, végig figyelni fogja a jövőt, így tudni fogod, mi történik, oké? De ígérem, hogy semmi sem fog történni velünk, okés?
- Jól van! - motyogtam.
- Anya, apa! - futott ide hozzánk Klara.
- Szia, szívem! - kapta az ölébe Alex. - Mi van veled?
- Semmi. - mondta tömören Klara.
- Gyere, gondolom szomjas vagy. - borzolta össze fekete haját Alex és felállt.
- Ühüm.
- Hogy találtam ki? - nevetett a férjem, és kettőjük nevetése már belülről hangzott ahol mindenki gyülekezett. Kifújtam a levegőt letöröltem az utolsó könnyeket, felvettem a pókerarcomat és követtem őket.
  Leültem melléjük egy sziklára és néztem, ahogy Klara egy bögréből kortyolja a vért, amit Alex Tart neki. Mikor kivégezte apja letette a földre a bögrét és fekvő helyzetbe igazította Klarát az ölében, azután kicsit ringatni kezdte.
- Aludnod kell. - mondta a lányunknak. - Dúdoljak neked.
- Légyszi. - bújt hozzá Klara és lecsukta a szemeit. Alex dúdolni kezdett neki, miközben én a vállára hajtottam a fejemet, és néztem, ahogy lányunk alszik a karjaiban hallgattam egyenletes szuszogását, és már én is a tudatlanság szélén voltam, mikor Edward hirtelen megszólalt:
- Alex!
Férjem felkapta a fejét és Edwardra nézett.
- Tessék?
- Figyelj, be kell vetned a képességedet! - guggolt le elénk Edward. - Muszáj lesz, mert így biztos, hogy nyerünk.
- micsoda? - lehelte elhűlve Alex.
- Tudom, hogy nem szívesen csinálod ezt, de most az egyszer meg kell tenned!  - kérte Edward.
- Ez kizárt. - suttogta Alex, hogy fel ne keltse a lányunkat. - Ezzel titeket is veszélybe sodorhatlak, ha nem tudom kontrolálni...
- Erre is gondoltunk. - mutatta fel a mutatóujját Edward csendre intve Alexet. - Bella is bevetné a képességét, pajzsot bocsátva ki ezzel a család minden tagjára, így szabadon használhatnád a képességedet, csak az itt a bökkenő, hogy akkor te kint kell hogy maradj a körből.
- Az nem baj, mert kint meg tudom védeni magam. - legyintett Alex. - Akkor Bella, biztos, hogy tudja biztosítani nektek, azt a pajzsot...
- Holtbiztos. - bólintott rá Edward. - Egyszer már bejött.
- Akkor így vállalom. - egyezett bele Alex. - Azt hiszem, nyerhetünk...
- Így száz százalék.
- csak egy baj van, hogy annyi sok mindenkire nem, tudok, nagy dolgokat, rákényszeríteni... - húzta el a száját szerelmem.
- Amennyit tudsz Alex, annyi bőven elég.
Ha nem tudnám, hogy a lányomnak, szüksége van rám, és ez nem győzött volna az irigység felett, hogy Bella harcolhat én pedig nem, akkor biztos, hogy beállnék, és bevetném az én erőmet, is, de azt hiszem, hogy be kell látnom, a Cullen - házban kell maradnom...
- Örülök, hogy most már így látod. - mosolygott rám Edward és visszasétált Bellához, és Renesmee -hez.
- Beláttad, hogy nem harcolhatsz. - simított végig szabad kezével, az arcomon Alex.
- azt hiszem igen. - mormoltam és újra a vállára hajtottam a fejem. - Ügyes leszel, meglátod. - végigsimítottam a karján.  - Én bízom benned! Hiszem, hogy sikerülni fog.
- Köszönöm, Édesem. - nyomott egy puszit a fejem búbjára. - Ez segíteni fog, hogy jól csináljam.
- Vedd úgy, hogy ott vagyok veled, és bíztatlak, oké? - súgtam a fülébe. - Minden oké lesz!
- Na, most már megnyugodtál. - felemelte az államat, hogy a szemembe nézzen.
- Igen, kezdek észhez térni. - vallottam be és megcsókoltam. Visszacsókolt aztán felállt, hogy letegye Klarát a hálózsákomra. - Nem jössz?
- De. - követtem őket oda és befeküdtem a lányom mellé. Alex a másik oldalára feküdt és csak a kezemet fogta meg a lányunk feje fölött.
- Szép álmokat. - suttogta Alex. - Ha el akarsz köszönni, aludnod, kell.
- Persze hogy el akarok köszönni. - vágtam rá. - De nem fogok tudni aludni.
- Ne mond az előbb már laposakat pislogtál, mellettem. - kuncogott. - Dúdoljak megint?
- Mhhm. - hümmögtem igenlő válasz gyanánt. - Kérlek.
Alex dúdolni kezdett én pedig lehunytam a szemem. Álmomban, mindenütt sötét volt amerre néztem, még én a jó szememmel se láttam semmit. Kiabáltam, hogy segítség, de senki sem jött, aztán egyszer csak Alex tűnt fel a semmiből mellettem. Ő világított és angyalian mosolygott, majd kézen fogott és felhúzott az egekbe magával.
- Ivy! - kezek simultak az arcomra. - Drágám ébredj.
- Hm? - pislogva nyitottam ki a szemem, és Alex arcával találtam szembe magam. Mosolygott, de csak a szája.
- Itt az idő. - súgta.
A szemem rögtön kipattant és felültem. A többiek is éppen búcsúzkodtak. Én Alex nyakába vetettem magam, mikor felálltam én is és ott csókoltam ahol értem.
- nagyon- nagyon vigyázz magadra! - mondtam, mér könnyekkel. - És ne felejtsd el, hogy hiszek benned, és hogy mindig veled vagyok! és ez mindig is így lesz, rendben?
- Rendben. - szenvedélyesen megcsókolt aztán elhúzódott, hogy beszélni tudjon. - Te pedig ígérd meg, hogy nem csinálsz meggondolatlanságot, és hogy te is vigyázol, magadra bármi legyen is velem, oké? És vigyázz Klarára, is, és nagyon bízom benne, hogy így teszel majd.
- Így teszek. - újra megcsókoltam és csak hosszú másodpercek múlva engedtük el egymást. Klara is felébredt a beszélgetésre. Alex felvette őt a karjába.
- Vigyázz a mamira, prücsök. - ölelte szorosan magához, Klarát. - És jó kislány legyél. Holnap találkozunk, megígérem!
- Megígérd, apu.
- Megígérem, Klara! - Adott puszit az arcára Alex aztán átadta nekem. Egy utolsó csókot váltottam vele aztán odamentem Anyához is, aki a legközelebb állt hozzám.
- Vigyázz magadra anya! - félig magamhoz öleltem.
- Te is életem! - simogatta meg az arcomat, aztán puszit nyomott a homlokomra. Odafordult az unokájához is. - Te is jó legyél, kicsim!
- Jó leszek. - cincogta Klara. - Szia, nagyi!
Így mentem tovább a többiekhez.
- Nem lesz, semmi baj bízz, a férjedben. - veregette meg a vállamat még utoljára Edward. - Szeretünk titeket, ezt ne feledd!
- Szervusz, Edward. - integettem és csatlakoztam a "maradó" csoporthoz. Integettünk, és Nessievel, csak mi sírtunk.
- jól van, menjünk. - sóhajtott fel, Bella mikor a csapat végleg eltűnt a szemünk elől. - Jacob?
Jacob, farkas alakja, pislantott egyet, jelezve hogy benne van. Elindultunk itt hagyva a barlangot. Jacob egy másik folyosóra vezetett minket. Az sokkal rövidebb volt, mint az amin mindig kifelé mentünk.
  Odakint már besötétedett. A telihold ezüstös fénnyel vonta be a fákat, és minden mást is. A csillagok fényesen ragyogta, egy felhő se volt az égen. Csak ne essen bajuk...

(Alex szemszöge)

   Némán lépkedtünk egymás mellett. A feszültség egy kis szikrája pattogott, mindegyőnk között. Irigyeltem Edwardot és Bellát, hogy ők egymás kezét foghatták, nem kellett félteniük a másikat. De nekik, meg ott volt a lányuk, akiért aggódhattak, meg persze a többi családtag is.
  Mikor kiértünk a rétre sorfalat álltunk. Megvolt a terv. Először együtt megölünk annyit, amennyit csak tudunk, aztán, mikor már a csata felénél járunk, Bella gyorsan kiterjeszti, a pajzsot a többiekre én pedig arra kényszerítem őket, hogy kezdjék el lemészárolni egymást. Addig Edwardék tüzet gyújtanak és elégetjük a maradványokat. Remélem, beválik majd.
  Hírtelen mind, meghallottuk a hangokat a szembe lévő fák felől. Lépések zaját. Aztán nem sokkal később, a várpírok sokasága tűnt fel a fák árnyékából, kilépve a holdsütötte a rétre. Hirtelen felgyorsították a lépteiket, ezért mi is. Aztán végül, már rohantunk neki egymásnak. mindenki ott tépte szaggatta a vámpírokat ahol csak érte. A vérfarkasokkal jó volt együtt harcolni, ők tényleg sokat segítették a nyerési esélyeinket.
 Mikor már a nap felkelni készült a látóhatárnál, Carlisle némán jelzett Bellának, hogy kezdheti az akciót. Bella koncentrált és pár perc múlva, - miközben én két vámpír fejét is eltávolítottam a testétől,  - biccentett, hogy kezdhetem. Összeszedtem magam, és gyorsan átléptem az a magas kőfalat, amit eddig a képességem köré építettem, és magamban parancsolat.
- Öld meg a társadat. Öld meg! Öld meg!
Kinyitottam a szemem hogy megnézzem sikerült - e és úgy tűnt igen. Az ellenségeink egymást kezdték mészárolni.
- Nagyon jó Alex! - dicsért Carlisle. - Remekül csináltad.
- Köszönöm. - motyogtam zavaromban.
Ahogy megszólaltam a mészárlás leállt, ezért gyorsan újra kellett parancsolnom. Nem szabad elvesztem a menetet.

(Ivy szemszöge
 Már bent ültünk a Cullen házban, és teljesen csendben voltunk. Klara a karomban aludt, a többiek, csak néztek ki a fejükből. A tévét sem akartuk bekapcsolni, végül is minek? Mackenzie próbálta a magazint olvasni, de annyira szorította, hogy majdnem teljesen szétszakította azt.
 - Alice, mi van a réten? - kérdeztem meg már sokadjára.
- Alex remekül, alakított. - közölte a jövőt kutatva. - Az orlenek már egymást gyilkolják.
- Remek. - sóhajtottam fel.
- Ajaj. - szólalt meg Alice. - Négyen jönnek, mert rájöttek, hogy idejöttünk. Érezték a farkas szagot... Nem is négyen, öten hatan, heten. Igen heten jönnek.
. Mikor érnek ide? - kérdezte Rose.
- Alig öt perc múlva. - közölte Alice és mind felálltunk. Szörnyen féltem, hogy történik valami. Jacob is csatlakozott hozzánk persze farkas alakban.
- Oké, Mackenzie és Ivy ti bent maradtok, vigyáztok Klarára, mi kimegyünk, és lerendezzük őket.
- Várjatok, inkább Mackenziere bíznám, Klarát. - adtam át az említettnek. - A képességemmel talán segíthetek...
- Igazad van Ivy. - bólintott Alice. - Jönnek hallom őket.
- Menjünk. - Már cseppet sem, féltem. Tudtam, hogy tudok tenni valamit és ez növelte az esélyeimet.
Kiálltunk a ház elé a fűre és mikor kiértek a fák közül, nagyon elkezdtem koncentrálni, a szélre, Nagyon nagy szelet akartam, akkorát, mint még soha. Alexre gondoltam, és Klarára hogy mennyire szeretem őket, és a családomra hogy holnap már mind együtt leszünk újra.
  Kinyitottam a szemem, mert éreztem, hogy feltámadt a szél. Akkor a kezemet is bevetettem. Irányítottam, hogy merre menjen, segítettem az agyamnak. A vámpírokat pár centire felemeltem a földről és egyenként nekivágtam őket a fának, ezzel kidöntve néhány fenyőt.
  Ezt még egy jó párszor eljátszottam, aztán ledobtam, őket Aliceéknek. Ők pedig rávetették magukat, hogy széttépjék, őket. én is segítettem, nekik, habár már nem sokáig bírtam. Mikor már egy sem maradt, megkönnyebbülten álltunk ott és Alice gyorsan gyújtott tüzet. Beledobáltuk a maradványokat, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ennek vége.
- Alice mi van a többiekkel? - kérdezte Rose.
- Minden rendben. - nézett mereven a tűzbe Alice. - Nemsokára vége van, a csatának.  És persze nyerünk. minden oké.
Mérhetetlenül örültem. Berohantam a házba, hogy elújságoljam ezt a húgomnak is, aztán átvettem Klarát és én ringattam a kezemben, Mackenzie pedig kiment, a többiekhez.

  Egy fél órával később, mikor már eloltottuk a tüzet, kimentünk mi is a lányommal. Leültünk a tornác lépcsőjére és vártuk, mikor jönnek Alexék. Közben Rosalie elkezdett játszani Klarával, én pedig átkaroltam a térdemet, és úgy bámultam a fákat, mintha meg akarnám bűvölni őket.
- Itt vannak! - közölte boldogan Alice és ő is követte a pillantásomat. Abban a pillanatban, a fák árnyékából, feltűntek ők. Felpattantam a lépcsőről és úgy rohantam oda, ahogy csak bírtam és átöleltem Alexet. Ott csókoltam ahol csak tudtam.
- Vége van! - kiáltottam és úgy szorítottam magamhoz, hogyha ember lett volna, biztos megfojtom. Közben az örömkönnyek áztatták az arcomat.
- Igen vége van, drágám. - simogatta a hátamat Alex, miközben belecsókolt a nyakamba. - Minden rendben. Megmondtam látod.
- Én is megmondtam, hogy menni fog. - súgtam a fülébe
- Apa, apa! - szaladt ide Klara és férjem felkapta őt a karjába. Minden rendben volt most már vége van, az egész harcnak, vége van az aggódásnak, a félelemnek, most már örök béke vár ránk. 

2010. július 29., csütörtök

Pályázat infók.

Mivel megszavaztátok, lesz pályázat itt a blogomon. Most minden információt leírok róla.

Cím: Egy a millióból 
Téma: Bármi lehet fanfictiont kivéve.
Jelentkezési határidő: Augusztus 20.
Beküldési határidő: Szeptember 7. 
(e-mail címem amire beküldheted: zimmermann.regina@freemail.hu
Ajándék: Még nem igazán tudom mi legyen az ajándék ezen még gondolkodom, de az oklevél mindenképpen jár a nyertesnek. 

Nagyon remélem, hogy megint számíthatok jelentkezőkre! :)

További szép napot!

Regina

2010. július 25., vasárnap

Díj megint! XD


Nagyon köszönöm szépen ismét Anitának ezt a díjat! Mostanában annyi díjat kapok szerintem meg se érdemlem.

Remélem nem gond ha a 7 dolgot magamról, ugyanazt írnám le mint a másik blogomon, mer ott ugyanezt már megkaptam: 
1.Nagy Alkonyat és Harry Potter fan vagyok
2. Team Edward vagyok!
3. Van egy húgom
4. Van két kutyánk
5. Kertes házban lakunk
6. Szeretek táncolni
7. Sikeres írónő szeretnék lenni!

És én azt hiszem mindenkinek elküldtem akinek szerettem volna a másik blogomról úgyhogy, csak még egyszer annyit hogy köszönöm szépen Anitának, és hogy ígérem szerdáig lesz friss, bár nem érdemlitek meg csak Anita mert ő komizott! :S :) Ezért is Köszi Anita!



2010. július 22., csütörtök

Díj! :)


Köszönöm először is Anitának, nagyon jól esik, hogy rám is gondolt, mikor ezt a díjat kiosztotta! Köszönöm még egyszer! 

7 dolog rólam:

1. Imádom a Twilightot és a Harry pottert
2. szeretek a barátnőimmel lógni
3. Legnagyobb álmom hogy az egyik könyvemet kiadják
4. Óvónő szeretnék lenni.
5. Szeretem a kisgyerekeket.
6. Szeretek írni, és olvasni is.
7. Szeretem a zenét.

Akiknek küldöm:

1. Diana
3. Eyi

köszönöm még egyszer Anitának! Ja és bele kell húznotok a komizásba a frisset akartok! :) 



2010. július 21., szerda

Hírek!



Ma délben zártam le a szavazást, és egyértelműen megszavaztátok, hogy RobSten storynak nyissak blogot. A blogom el is készült ezen a néven: http://loversofthescene.blogspot.com/. A történet címe The lovers of the scenes vagyis A kulisszák szerelmesei. Az első fejezetet már fel is tettem, úgyhogy aki elolvasta mindenképpen komizzon, ha kérhetem! 

Ezúton szeretnék egy újabb kérdést feltenni pályázatot illetzően.Legyen vagy sem? Ez a kérdés. Oldalra tettem ki ugyanúgy a szavazást, kérlek titeket, szavazzatok! :)

Ui.: Még csak egy ember volt aki komizott a 25. fejezethez, úgyhogy lehet komizni! :) Please!

Regina

2010. július 20., kedd

25. fejezet

Na hoztam nektek egy új fejezetet! Remélem sikerült meglepetést szereznem az új szereplővel kapcsolatban! :) És kérek mindenki hogy KOMIZZON! Mert csak 4 komi után jön a kövi feji!
Na jó olvasást!

Jeffrey


(Mackenzie szemszöge)

Uram isten, nem hiszem el, hogy itt van! Ugyanaz a szem, ugyanaz, a gyönyörű, száj és arc, az a barnás fekete haj, az a pillantás, amitől olyan nyugodt leszek, hogy elfelejtem, minden bajomat.

- Te vagy az? - kérdeztem majdnem némán. Nem akartam hinni a szememnek.

- Én vagyok! - lehelte ő és hirtelen közelebb lépett hozzám. Olyan közel hogy közvetlenül előttem állt. - Élsz! És jól vagy! El se hiszem.

- Jól vagyok! - suttogtam neki. Olyan jó volt hallani, azt a gyönyörű, hangot, mintha csak egy fuvolából áradt volna. - Hogy hívnak?

- Jeffrey! - felelte. - És téged?

- Mackenzie vagyok! - válaszoltam neki és csak bámultam az arany íriszbe. Most egy percre sem nézek másfelé, hátha eltűnik. De muszáj, be kell mutatnom a lányokat neki.

- Jeffrey ők itt a családom tagjai: - intettem feléjük. - Ivy és Rosalie.

Jeffrey kezet rázott mindkettőjükkel. Már én is a bőréhez akartam érni, érezni a bódító illatát, biztonságban akartam lenni vele.

- Jaj, úgy örülök, hogy látlak, megint! - nem tudtam leküzdeni a vágyat és a nyakába ugrottam. - El se tudom mondani mennyire hálás vagyok, amiért megmentettél! Köszönöm neked!

- Szívesen! - suttogta a fülembe és letett a lábaimra.

- Mi azt hiszem, megyünk. - mondta Ivy. - Magatokra hagyunk egy kicsit. Gyertek a barlangba...

- Rendben Ivy. - bólintottam és ők már itt se voltak.

- Jaj, Mackenzie. - sóhajtotta és az ajkát hirtelen az enyémhez érintette. Ebben a csókban benne volt minden,. Neki a sok féltés, az aggódás, a boldogság, nekem az öröm és hitetlenkedés. Az ajkai úgy mozogtak az enyémeken, hogy úgy éreztem teljesen összeillünk. mint a kis puzzle darabkák. Egész testével hozzám nyomódott és két karjával magához szorított, mintha sosem akarna elengedni. Ajánlom is neki...

- Úgy aggódtam érted. - lehelte, mikor elváltak ajkaink. - Nem tudtam túlélted-e az átváltozást, vagy esetleg túlkésőn léptem közbe, annyira féltem.

- Css. - simítottam végig az arcán. - Most már itt vagyok, látod. Ne aggódj.

- Azt hittem soha többet nem látlak viszont. - susogta. - Annyira... hiányoztál.

Lehúzott a páfrányokra hogy leüljünk egy fa tövébe.

- De miért... mentél el? - motyogtam. - Amikor felébredtem miért nem voltál ott?

- A családom óriási veszélyben forgott. - suttogta. - Nem akartalak otthagyni, de már az anyámat megölték, mire odaértem hozzájuk. Apám az utolsó erejéig harcolt, de a vámpírok megölték. Túl kevés volt ő. Nekem is csak az egyiket sikerült megölnöm, a többi megkímélt és elmentek, máig se értem miért. De mire visszamentem hozzád, már nem voltál ott... Nem is tudom, hogy éltem túl ezt a veszteséget. Meghaltak a szüleim, aztán te meg eltűntél... Megfogadtam, hogy addig kereslek, míg meg nem talállak...

- Örülök, hogy sikerült. - súgtam neki. - Mert nagyon szeretlek, ezt tudnod kell... Örökre így lesz!

- Örökre. - tette a kezembe a kezét és megszorította. - De ti egy barlangban laktok?

- Igen, de csak ideiglenesen. - magyaráztam. - Egy Orlen nevű klán, megfenyegette a családunkat, úgyhogy most ide jöttünk, amíg felkészülünk!

- Az orlenek? - hördült fel.

- Ismered őket?

- Ők gyilkolták meg a szüleimet! - hörögte. - Csak nem nyugszanak!

- Nyugodj meg, Jeff! - csitítottam. - A férfi családtagjaink már felkészültek a harcra.

- Úgy mégis mennyien vagytok? - kérdezte kicsit kíváncsian.

Gyors számolást végeztem fejben.

- Tizennégyen, ha Ivy lányát is beleszámoljuk. - mondtam végül. - És akkor még nem számoltam bele a vérfarkasokat.

- Vérfarkasok? - hüledezett.

- Igen, ők is segítenek! - bólogattam. - Gyere, bemutatlak mindenkinek!

- Ne, még ne! - kérte és visszahúzott maga mellé. - Szeretnék még egy kicsi időt eltölteni veled kettesben, ha nem baj?

- Hogy baj-e? - mosolyogtam. - Már miért lenne baj. Én is szeretnék.

- Akkor jó! - sóhajtott boldogan és egy csókkal jutalmazott meg ismét.

- Szeretném tudni, hogy hová tűntél, mikor nem találtalak. - nézett a szemembe.

- Láttam, hogy nem vagy mellettem - kezdtem bele. - és sejtelmem sem volt hol vagy! Nem tudtam merre keresselek, de azt tudtam, hogy meg kell, hogy találjalak. Először szomjas lettem, így... meg kellett ölnöm egy embert. Ezt nem szabadott volna. - suttogtam. - Aztán arra szántam minden egyes percemet, hogy megkeresselek téged. Egy idő múlva elvesztettem a keményt, hogy megtalállak. Aztán Sophie, Ivy anyukája talált rám. Ő fogadott magához. Megtanított rá hogy kell állatvéren élni... Ő is elvesztette a lányát, egészen pontosan azt hitte elvesztette, de aztán egyik nap, összetalálkoztam Ivyvel és a férjével, Alexszel, az erdőben.

- És ez hogy működik? - firtatta. - Úgy értem, hogy nekik van egy lányuk, nem?

- De igen. - bólintottam rá.

- De hogyan...

- Ivy fél vámpír. - válaszoltam mielőtt befejezhette volna a kérdést.

- És Alex ember? - kérdezte.

- Nem, vámpír. - válaszoltam egyszerűen. - Tudod ez bonyolult, Edward és Bella is lefeküdtek, úgy hogy Bella ember volt, Edward meg vámpír, és lett egy lányuk, most ugyanígy történt ez, velük is.

- Hűha. - ámult el Alex. - És gondolod, hogy egyszer, mi is...

- Igen egyszer majd biztos. - mosolyogtam, és ha ember lettem volna, biztos elpirulok.

- Most már tényleg szeretném megismerni a családodat! - bólogatott. - De biztos, hogy nem baj, ha én is megyek?

- Ebben biztos lehetsz! - vigyorogtam rá. - Nagyon szeretetteljes család. Gyere! - kézen fogtam és elindultunk. - És ha vállalod, talán bevesznek a harcba is.

- Mi az, hogy! - mondta nagy komolyan. - Az orlenek ölték meg a családomat. ennyi jár nekik!



Egészen hazáig beszélgettünk. Meséltünk magunkról, és én nagyon boldog voltam, hiszen megtaláltam őt. Azt, akit a világon mindennél jobban szeretek, azt, akit mindig is viszont akartam látni. Ez nekem, a legnagyobb ajándék az élettől, és ő lesz mostantól számomra az élet.

Mikor megérkeztünk a barlanghoz beléptünk a sötétbe. Még szerencse hogy tudtam merre kell menni.

- Mi ez a bűz? - fintorgott Jeff.

- A vérfarkason körbementek az egész barlangban, hogy a mi illatunk ne legyen érezhető. - magyaráztam. - Nem valami kellemes, de biztonságos... Erre! - mutattam az irányt és rögtön meg is láttam a fényességet odabentről.

- Sziasztok! - köszöntem mindenkinek, mire a népes család viszonozta (már a férfitagok is visszatértek). - Szeretnék bemutatni valakit. Ő itt, Jeffrey, az a fiú, aki megmentett engem attól, hogy egy vámpír megöljön. Most találtunk egymásra az erdőben.

- Hallottuk! - legyintett Emmett és odajött Jeffhez. - Rosaliék nem tudták tartani a szájukat! Szervusz! - kezet ráztak. - Emmett vagyok!

Mindenki ugyanígy bemutatkozott neki, és mindenki örült, hogy itt vagy.

- Szeretnék, egy kérdéssel fordulni hozzátok. - kezdte Alex. - Mackenzie említette, hogy egy vámpírhadsereg ellen fogtok harcolni. Szeretnék, csak harcolni a csapatotokban, már csak abból, asz okból kifolyólag is, hogy ez a gárda ölte meg a családomat. És ezt meg kell bosszulnom.

- Természetesen megértjük, és örülünk, hogy csatlakoznál. - jött mellénk Carlisle. - Minden segítségre szükségünk lesz!

- És ezúton üdvözlünk a családban, Jeffrey! - mosolygott ránk melegen Esme, és ha lehetett a boldogságomat fokozni, akkor ég boldogabb voltam ebben a percben!

2010. július 13., kedd

24. fejezet

A felkészülés




Reggel nagy beszélgetésre ébredtem fel. Kellett egy - két perc mire felfogtam, hogy miről beszélnek. Edward, Carlisle, Alex, Emmett és Jasper a harci taktikákról beszélgettek, de úgy belemerültek, hogy nem figyeltek a hangjukra. Ha már most a harcról beszélnek, mi lesz később? Ettől görcsbe rándult a gyomrom. Felültem a hálózsákomon. Ugyanolyan sötét volt mintha este lenne, tehát abban se lehettem biztos, hogy reggel van-e Akkor pillantottam meg egy medvenagyságú kutyának a sziluettjén mikor körbenéztem. Attól függetlenül, hogy tudtam mi ez, megrémültem.

- Apám. - suttogtam, és ettől mindeni elhallgatott. Tudtam, hogy engem néznek.

- Ne ijedj meg csak Jacob. - mondta nekem Edward némi mosolygással a hangjában.

- Ó... öö szia Jacob! - hümmögtem.

Jacob csak kicsit oldalra fordította nagy fejét, és pislantott egyet, mintha biccentene.

Elmosolyodtam és feltápászkodtam. Valahogy elég rosszul aludtam, mert az összes testrészem elgémberedett. Klara már nem volt mellettem, és persze rögtön aggódva keresni kezdtem. Rosalie tartotta a karjaiban. Ő maga egy lapos tetejű sziklán üldögélt a falnak vetve a hátát és gügyögött valamit a lányomnak. Jól van, legalább jó kezekben van.

Odamentem hozzájuk és megsimítottam a lányom fejét, miközben sutyorogva köszöntem neki.

- Jó reggelt. - jött oda hozzám Alex és egy csókkal köszöntött. - Nincs kedved levegőzni egyet?

- De van. - vágtam rá.

A lámpás halovány fényénél is láttam, hogy széles mosolyra húzza a száját, miközben kézen fog. Ő vezetett kifelé. Nagyjából én is tudtam merre van a kijárat, de nem mondhatnám, hogy bíznék magamban.

Nagyjából öt perc volt mire kijutottunk, és az volt a rossz hogy végig a farkas bűzt kellett szagolni. De ez jó jel volt, mert így senki más nem talál meg minket.

- Jacobék körbefutkosták, az egész barlangot? - kérdeztem halkan.

- Igen tegnap este. - mondta fintorogva.

Erre csak hümmögtem egyet. Nem tudom, itt mindenki olyan könnyen van, mintha csak egy hétvégi kiruccanásra jöttünk volna. Csak én érzem magam... Hogy érzem magam? Félelemről nem igazán lehet beszélni, csak egy nagyon kicsit, a dühről már egy kicsit inkább. De milyen érzés ez?

Ahogy kijjebb értünk a barlangból megláttam a fényt odakintről, aztán pár perc múlva mi is kiértünk. Alex- szel leültünk a kőre a bejáratnál és kémleltük a fákat előttünk.

- Hány óra lehet? - kérdeztem.

- Olyan tíz óra körül. - saccolta meg, aztán átkarolt én meg a vállára hajtottam a fejem. - Nem lesz semmi baj. Alice szerint még csak nem is keresnek.

- Az jó de... - tétováztam.

- De mi?

- Ti annyira könnyen kezelitek a helyzetet. - vágtam bele. - Úgy álltok az egészhez, mint ha csak játék lenne én meg halálra idegeskedem magam, hogy mi lesz veletek, velünk. Hogy mi fog történni, ti hogyan tudjátok... - mondtam volna még tovább, de Alex a mutatóujját a számra tette.

- Ne idegeskedj, oké? - suttogta. - Nem lesz semmi baj! Ha a vérfarkasok is beállnak, teljesen biztos, hogy nyerésre állunk. Nincs miért aggódnod. - elette az ujját a számról, de csak hogy az ajkai vegyék át a helyét. Először csak gyengéden becézgettük egymás ajkait, aztán Alex nyelve bekúszott a számba, és ez felborította mindent bennem. Hirtelen elfelejtettem, hogy hol vagyunk, hogy miért vagyunk itt, hogy esetleg félnem kellene... mindent. Alex karjai biztonságot nyújtottak, ahogy magához ölelt.

Gyengéden beharapta az alsóajkamat és maga felé húzta, aztán ezzel el is vált tőlem,. Mindegyőnk zihált egy kicsit, de nem volt vészes. Most mindeddiginél jobban vágytam rá, de nemet kellett mondanom magamnak, mert tudtam itt egyszerűen lehetetlen lenne, hogy megtörténjen.

- Annyira kívánlak. - suttogta meggyötörten Alex.

- Én is téged, de... - nyeltem egyet. - de most nem lehet.

- Tudom... - nyögte, de azért újra megcsókolt, és újra, meg újra. Már majdnem elvesztettem a fejem mikor elhúzódtam tőle.

- Szeretlek. - mondtam halkan. - Örökre.

- Örökre. - fogta meg a két kezem.

- Gyere, menjünk vissza. - felálltam és magam után húztam. - Most engedd, meg hogy én vezessek! - kértem.

- Csak nehogy eltévedj. - incselkedett velem.

- Talán félsz? - húztam össze a szemem gonoszan rá nézve.

- Rettegek. - suttogta ördögien. Egy halk nevetés hagyta el a számat és húzni kezdtem befelé. Végül én is odataláltam és nem is kellett annyira megerőltetnem magam.

- Na, tessék! - tettem csípőre a kezem. - Nem csak te vagy képes ilyesmire!

- Egy szóval se mondtam, hogy csak én vagyok rá képes! - tartotta fel védekezőn két kezét.

- Miről maradtam le? - kérdezte Emmett.

- Sikeresen visszavezettem minket ide kintről. - vigyorogtam rá Alexre. Aztán leguggoltam a táskámhoz és kivettem belőle a szendvicsemet. Közben odamentem Klarához aki már a vért itta egy üvegből. Mikor meglátta, hogy felé megyek elvette a szájától az üveget és Rose kezébe nyomta majd leszállt az öléből és elindult felém. Mikor a karjaimhoz ért felkaptam a karomba és közben a szendvicsemet majszoltam. Hihetetlen már megint mennyit változott. És most még csak a súlyát se tudjuk lemérni. Szegény nem jó időben született. Születhetett volna éppen a harc után is...

- Alice mit látsz? - hallottam Jasper várakozó hangját és erre odafordultam. Alice semmibe révedő tekintete valahogy mindig megrémisztett még akkor is ha semmi komolyat nem látott.

- El fognak menni a házunkhoz egy órán belül. - mondta Alice pislogva. - Úgy tervezik, hogy megint csak négyen mennek oda, és ha felkészületlenül találnak minket, vagy nem találnak, ott akkor minden további nélkül megkeresnek és harcra hívnak minket.

Hirtelen óriási lett a feszültéség a barlangban. Mindenki aggódva nézett a másikra.

- El kell kezdenünk a felkészülést a harcra. - mondta Alice halál komolyan. Így még sose hallottam beszélni.

- Redben. - döntött Carlisle. - Jasper!

- Számíthattok rám. - állt fel a szikláról a szólított. - Megint...

- Csak ki kéne találni, hol gyakoroljunk. - szólt Alex.

- Van itt a közelben egy rét, ha minden igaz. - mutatott el jobb irányba Carlisle. - Ott tudunk gyakorolni! Gyertek velem, mutatom az utat.

Az összes fiú családtag, Carlisle köré gyűlt. Alex adott egy gyors csókot aztán ő is csatlakozott a csapathoz. És akkor legnagyobb megdöbbenésemre Esme és anya is felálltak.

- Hát ti? - kérdeztem tőlük.

- Megyünk gyakorolni. - közölte nemes egyszerűséggel Esme.

- Hogyan, ti is? - tátottam el a számat. - És én meg csak üljek itt, azt már nem!

- Édesem ezt már megbeszéltük. - jött oda elém Alex. - Neked itt kell maradnod... Klarával.

Ezzel sikerült meggyőznie. Bólintottam egyet beleegyezés gyanánt és egy utolsó csókot váltottam vele. Ő adott egy puszit a lányunk fejére és elindultak Carlisle nyomában kifelé a barlangból.

Én kénytelen kelletlen visszaültem egy sziklára Mackenzie mellé és csak bámultam a kijáratot.

- Estére hazaértnek, biztos. - bizonygatta Mackenzie. - Csak felkészülni mentek.

- Hát persze. - bólogattam és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Mennyit nőtt megint. - simogatta meg Klara fejét a húgom. - Nagyon aranyos. Egy év múlva már tinédzser is lehet.

- Igen. - kuncogtam. Hm, mikor lesz még az! Én már akkor örülni fogok, ha véget ér ez a küzdelem, és megint békesség lesz a családban...

- Alice! - mondta a lányom csengő hangján és kinyújtotta a kezét a lány felé. Alice felkapta a fejét a neve hallatára a körmeiről és vigyorogva kitárta a karját Klara felé. A lányom kicsusszant a kezeim közül és elindult Alice felé. Figyeltem, ahogy kecsesen átszeli a barlangot és végül Alicenél köt ki. Ő képes volt megnyugtatni ebben a percben.

Alicevel játszottak egy kicsit addig én Mackenzivel, és Rosalieval beszélgettem, Bella és Renesmee pedig barkó páztak.

- Nincs kedved elmenni, vadászni? - kérdeztem Rose-t és Mackenzie-t. Igazából, nem is voltam annyira szomjas, de nem akartam csak itt ücsörögni. Úgy tűnt ők sem:

- Dehogynem! - válaszolták kórusban aztán felálltunk.

- Mi elmentünk vadászni. - közöltem Belláékkal.

- Oké. - bólintott Bells. - Vigyázunk Klarára

- Köszönöm. - mondtam hálásan és szaladtam a lányok után.

Jó érzés volt szabadon futni, megint. Olyan volt, mint mikor egy madarat, kiengednek egy kalitkából. Csak száguldani, olyan érzés mintha szállnék. Sikeresen elkaptam egy szarvast és egy hiúzt, de ennyi bőven elég volt. Elindultunk visszafelé, most egy kicsit lassabban, mint az előbb. És akkor hallottuk meg a hangot, mintha valaki a fákon ugrálna.

Lefékeztünk, és füleltünk. Itt volt még a közelben. Ki ez, vagy mi ez?

- Mi lehet...? - Mackenzie nem fejezte be a kérdését, mert valaki leugrott a fáról két méterrel előttünk. Egy fiú volt, éj fekete hajával, sápadt, bőrrel, és arany szemekkel. Összeráncoltam a homlokomat és felegyenesedtünk támadóállásunkból. Ő nem az orlenekhez tartozik. De akkor ki ő? És hogy kerül éppen ide?

- Nem létezik. - suttogta mellettem Mackenzie, mint aki nem akar hinni a szemének.

2010. július 10., szombat

Hír



Na szóval, azzal kezdeném, hogy 3 fejezet maradt hátra a történetből, ezért Ivy és Alex búcsúzik a Cullenekkel együtt. de az az ötletem támadt hogy mi lenne, ha kiraknék egy szavazatiot hoigy kik vegyék át a helyüket. Oldalt lehet szavazni hogy mi legyen.
1. Saját storymnak
2. Egy RobStenes történek
3. Egy Harry Potter fanficnek csináljak egy új blogot?

Ja és még valami. Köszönöm Anitának a sok komit amivel eddig támogatott, de szeretném kérni, a többi kedves olvasómat hogy ne szégyelljenek komit írni, mert így olyan érzés mintha senki sem olvasna, és mintha senkinek sem tetszene amit olvas, úgyhogy kérlek titeket, hogy írjatok kommentárt, mert ha nem nagyon nehezen állok neki a kövinek,. Ha bíztattok gyorsabban megy.

Ha megígéritek hogy írtok komit hozzá, akkor itt egy kis rész a következő fejezetből:

"- Alice mit látsz? - hallottam Jasper várakozó hangját és erre odafordultam. Alice semmibe révedő tekintete valahogy mindig megrémisztett még akkor is ha semmi komolyat nem látott.

- El fognak menni a házunkhoz egy órán belül. - mondta Alice pislogva. - Úgy tervezik, hogy megint csak négyen mennek oda, és ha felkészületlenül találnak minket, vagy nem találnak, ott akkor minden további nélkül megkeresnek és harcra hívnak minket.

Hirtelen óriási lett a feszültéség a barlangban. Mindenki aggódva nézett a másikra.

- El kell kezdenünk a felkészülést a harcra. - mondta Alice halál komolyan. Így még sose hallottam beszélni.

- Redben. - döntött Carlisle. - Jasper!

- Számíthattok rám. - állt fel a szikláról a szólított.- Megint..."

Kíváncsi vagyok a véleményetekre ezzel kapcsolatban!

Regina

2010. július 8., csütörtök

23.fejezet

Hát itt van a 23. is! Remélem nem annyira rossz amennyire rövid :S Komikat!!!

A búvóhely




Nem is mondanám, hogy menekülésre lettünk ítélve. Annyira nagyon senki sem rettegetett, miért is rettegett volna, hiszen mi sokkal többen vagyunk náluk. Szerintem nekünk, csak azért kell elmennünk, hogy egy kis felkészülési időt kapjunk, nem pedig azért hogy elbújjunk előlük. Hiszen 48 óra túl kevés erre.

Ezt gondoltam egészen addig, míg Alicenek, pakolás közben megállt a keze és mereven bámult előre. megint lát valamit.

- Alice? - siettem oda hozzá. - Mit látsz?

Erre már a többi lány is idejött, hogy megnézze, mi van.

- Többen vannak. - mondta és én rögtön lefagytam.

- Micsoda? - lehelte Bella.

- Többen lesznek. - helyesbített Alice. - Már csinálnak újszülött vámpírokat. Szerintem tudják, hogy harcot akarunk... nem csak érzik, valahogy és fel akarnak rá készülni.

- Még ma el kell indulnunk. - szögezte le Rose.

- Szólok a többieknek. - pattant fel Bella és leszaladt az emeletről.

Miért?? Eddig minden olyan jól ment. Boldogok voltunk, minden szép volt. Túl szép... Hát persze, ha már azt mondja a mennybéli isten, hogy ezeknek itt túl jó életük van, akkor gyorsan tegye tönkre, nehogy a magunkfajták is jól élhessenek... Mikor lesz itt legközelebb béke. Hah...

Ahogy végeztünk a pakolással mindenki a hátára vette a táskáját és elindultunk. Olyan lesz ez mint egy túra. Hajtogattam magamnak, Csak egy egyszerű túra.

Alex vitte Klarát. Mi Aliceékkal mentünk az elején.

- Hová megyünk pontosan? - kérdeztem tőlük, mikor már vagy egy 10 perce mentünk némán.

- Egy helyre, amit egyszer még Carlisle mutatott nekünk. Állítólag régen ott bujdosott az elől ami. - felelte Jasper. - Ha Jacobék jönnek utánunk, nem fognak ránk találni, mert csak a farkas szagot érzik.

- Nagyjából öt napig bujdoshatunk vagy talán egy kicsit tovább, aztán ki kell találni valamit. - folytatta Alice. - Nem menekülhetünk előlük a végtelenségig!

- Ez igaz. - értett egyet Alex. - Talán felkészülhetnénk, a harcra, valahol, mi fiúk.

- De nem csak ti fogtok harcolni! - fakadtam ki. - Nem fogom kispadról nézni, ahogy ti az életeteket kockáztatjátok értünk. Azt már nem!

- Ivy rád a búvóhelyen lesz szükség! - mondta Jasper. - És Alicere, Esmere, Rosera anyukádéra.

Erre rá kellett bólintanom. A lányomnak és a legjobb barátnőmnek nem eshet baja! Ha a többiek ennyire a harc hívei... Legyen! Nekik ez a dolguk, és remélünk, esik bajuk, de Klarának és Nessienek védelemre van szüksége és - bár ezt nehéz bevallani, - nekem is. Ahj miért nem lehetek én is vámpír??



*

2 óra múlva értünk fel egy hegyvidékre. Egy barlangféle volt, de nagyon bonyolult. Egy ember biztos eltévedt volt itt ezért nem látni ere túrázókat sem. De nekünk egész jól ment. Carlisle remekül el tudott igazodni, a sok folyosón, és végül megálltunk egy tágas helyen, ami teljesen sötét volt, az emberi szemnek. Carlisle kivette a táskájából a három lámpást és meggyújtotta őket, majd három helyre letette és így megvilágítva az egész teret. Mi szépen kirakodtuk a hálózsákjainkat.

Klara már elaludt Alex karjaiban az úton. most, a férjem letette őt az én hálózsákomra és szépen betakargatta. Alex csak a kényelmesség kedvéért hozott magával hálózsákot. Akik aludni akartak - tehát Renesmee, Klara és én - azok bebújtak a hálózsákjukba. Alex is bebújt a sajátjába és felkönyökölt.

- Most még nem kell aggódnod semmiért. - simított végig az arcomon. - Itt nem találnak ránk, a farkasok tesznek róla. Apropó hol vannak? - kérdezte hangosabban.

- Már hallom a gondolataikat, egy perc és jönnek. - hallottam Edward hangját valahonnan mögülem. -

- Oké. - bólintott Alex. - Nemsokára minden olyan lesz mit eddig, jól van? - suttogta nekem.

Csak bólogatni bírtam, mert a könnyek kijönni készültek.

- Most pedig próbálj meg aludni. - adott egy jó éjt puszit aztán a feje alá tette a kezét és bámulni kezdte a barlang mennyezetét. Én meg sóhajtottam egyet és az oldalamra fordultam.

- Jó éjt! - motyogtam és felkészültem rá, hogy még egy darabig nem fogok elaludni.

2010. július 5., hétfő

Pályázat eredménye!


Sziasztok!

Végre itt vagy az eredmény amit annyira vártatok! Örömmel jelenthetem, ki hogy a "Hihetetlen nap" című pályázatot Brixi nyerte meg! Nagyon sok gratuláció neki a szép, és fantázia dús történetéért, gratulálok!

Természetesen Nórii sem maradhat dicséret nélkül, hiszen az ő novellája is remek volt! További sok sikert nórii az írásaidhoz! :)

Én sajnálom hogy Zsusza nem küldte be a novelláját, pedig azt is szívesen olvastam volna! :S Talán majd a következő pályázatnál! :) 

Még annyit szeretnék mondani hogy Brixinek nyitottam egy blogot, nyereményéül, amire a novelláit fogja gyűjtögetni! Ide kattolva meg is nézhetitek és elolvashatjátok a novelláját, amit a pályázatra küldött. Még egyszer gratulálok, és neki is további sok sikert az íráshoz! :)

Ui.: Ivy életéből is hamarosan lesz új fejezet, de mostanában sok a program. Nyár van. :) Szóval türelem és addig is benézhettek egy új blogomba amin sziontén Twilight fanfictiont írok! http://www.valamimelyenbennem.blogspot.com/ Komikat kérek az első fejezethez!

2010. július 2., péntek

22.fejezet

Orlenek




Alexszel megtorpantunk és ő rögtön a háta mögé rejtett engem. Az ajtó kinyílt és Carlisle arca jelent meg ott. Kedvesen köszöntötte őket és invitálta be a lakásba.

- Gyere, menjünk fel. - mondtam nagyon halkan és villámgyorsan futni kezdtünk a vendégszoba ablaka alá. ott felugrottunk és bemásztunk a szobába. Aztán a szobán keresztül mentünk le a nappaliba. Nagyon féltem. De Klara biztonságban volt, Rose karjában.

- Szeretnénk bemutatkozni. - mondta egy fekete hajú nő. - Én Linda vagyok, és ők itt a társaim, Anna, Alan és Ralph. - A két férfi és a nő biccentettek. - Orleans -ból jöttünk, mi vagyunk az orlen-klán.

- Én Carlisle vagyok és ez a családom. - mutatott végig rajtunk. - Mi szél hozott erre benneteket.

- Nos, mi nem akartunk így berontani, biztosan nem számítottatok ránk, de csak figyelmeztetni jöttünk. - kezdte Linda - Mi nem igazán kedveljük a fél vámpírokat, mert úgy gondoljuk, hogy ha... Van fél vámpír ott egy embernek is köze volt a dologhoz, nyílván - Nagyot nyeltem és Edward és Bella is ijedten néztek egymásra. Alex megfeszült mellettem. - és a Volturi törvénye kimondja, hogy a vámpírok létezését szigorúan titokban kell tartani, de ezek szerint, ez nem sikerült.

- A volturi küldött benneteket? - kérdezte Edward.

- Nem ezt mi szeretnénk rendezni. - nézett rá Anna.

- Szóval, még mindig nem világos, hogy minek köszönhetjük a látogatásotokat. - mondta Carlisle.

- Azért jöttünk, hogy felszólítsunk benneteket, hogy van, gyertek és álljatok a mi szerény kis négyfős csapatunkhoz, már, mint aki itt fél vámpír vagy eljövünk értetek és kőkeményen végzünk veletek. - mondta az Alan nevű férfi. - Van rá kerek 48 órátok ezt átgondolni.

- Azt a kisgyereket már most elvinnénk...

Egy hangos morgás tört fel a torkomból és azonnal Rose és a gyerek elé álltam. Ölni tudtam volna. Meg tudtam volna ölni az összeset, mert el akarják vinni a gyerekünket. Ő a miénk, és ha megölnek, akkor sem engedem oda.

- Nem. - morogtam Lindára. - Őt soha sem vehetitek el.

- Még gyerek rendes neveltetésben kell részesíteni, még mielőtt felnő. - mondta a nő gorombán. - Hogy úgy nőjön föl ahogy annak kell.

- Tudjuk, hogy kell felnevelni egy kisgyereket. - állt oda mellém Alex. - Köszönjük, a felajánlott lehetőséget, de kihagynánk.

- Magunkkal kell vinnünk, őt. - dobbantott Linda. - nem is tudják, milyen vámpírt faragnánk belőle. El is felejtené, hogy félig ember, mint az anyja.

- Nem. - ismételtem meg újra. - Menjenek el.

- Jól van. - döntött Linda. - 48 óráig még adunk időt, hogy döntsetek. de a gyereket, nem öljük meg. Ő túl értékes. Ti meg, ahogy döntötök. - rápillantott Carlislera. - A vámpírokat is szívesen látjuk a gárdánkban. Hm?

- Megfontoljuk, köszönjük. - felelte Carlisle udvariasan. - Akkor két nap múlva látjuk egymást.

- Vagy így vagy úgy, nem igaz Carlisle? - mosolygott gonoszan Linda. - Lehet, hogy utoljára...

- Viszlát. - intett Carlisle nyomatékosan mire a csapat szépen távázott.

Kicsit fellélegeztem. Klarát nem fogják bántani. Ő életben marad. Minden rendben lesz. Nekünk meg ez lesz a sorsunk. Ez van, ezt kell szeretni, nem igaz?

- Nem lesz semmi baj Ivy. - suttogta nekem Alex. - Nyugodj meg.

- Tudom. - bólintottam magabiztosan.

- Próbáltak már a volturi bizalmába férkőzni. - mondta Edward. - Azt akarták, hogy ők is csapatukba tartozzanak, de a Volturi visszautasította őket, ezért saját gárdát alakítottak, és most azért akarják, a fél vámpírokat pusztítani, hogy megmutassák, a volturi - nak, hogy ők is jók valamire és bekerülhessenek a klánjukba. Ha meg nem pusztítják ki őket, akkor legalább több lesz a csapatuk létszáma.

- És mit tehetünk? - kérdezte anyám félve.

- Nem tudom még. - rázta a fejét Edward. - De kitalálunk valamit.

- De nincs időnk Edward. - mondta Bella. - Két nap az nagyon kevés semmit sem tehetünk. Muszáj lesz melléjük állnunk....

- Nem, valami megoldásnak kell lennie. - tette csípőre a kezét Alex. - Gondolkozzunk.

- Nekem azt hiszem, van egy ötletem. - motyogtam. Mindent megtettem volna a lányomért és a családomért. - Menjünk el. Ha most gyorsan elpakolunk, egy jó messzi helyre el tudnánk menni, ahol elrejtőzhetnénk. Aztán Jasper segítségével, legyőznénk őket, ha itt az ideje.

- Nem is rossz ötlet. - helyeselt Jasper. - szívesen segítek.

Végül is mindenki helyeselte az ötletemet.

- Akkor kezdjetek neki a pakolásnak. - adta ki az utasítást Carlisle. - Mi addig fiúk nekiállunk terveket szőni, először is az úti célról, rendben?

- Rendben! - feleltük kórusban.

Ha nincs más megoldás csak menekülni, akikor menekülünk. És bujdosunk, ha erre van szükség, hogy megmentsük a családot, és a fél vámpírokat, velem egyetemen. Én pedig nem adom rosszak kezére a lányomat. Ha kell, én magam megyek el helyette, de így hogy találtunk egy harmadik utat nincs rá szükség hála az égnek. Csak bejöjjön a terv...

2010. június 27., vasárnap

21. fejezet

Farkas-segítség




Ahogy Alice mondta, mindenki ott Aludt a Cullen házban. Mi megkaptuk az egyik vendégszobát. Alex és Edward, Emmett segítségével át is hordta a baba cuccait a vendégszobába.

Már most eléggé meg voltam ijedve, bár Alice még semmi biztosat nem tudott mondani. Este gondolván hogy egy jó fürdő majd segít álltam a zuhany alá, ami a mi szobánkból nyílott. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy kinyitódik a zuhanyfülke és Alex mosolyogva belép a víz alá.

- Alex. - sóhajtottam megkönnyebbülten. - Te vagy az?

- Persze, semmi baj. - visszahúzta maga után az ajtót és minden kertelés nélkül szenvedélyesen megcsókolt.

- Várj, - szakítottam félbe zihálva. - Otthagytad Klarát?

- Rosalieval van, nyugi. - csitított és újra megcsókolt. Teljességgel megnyugodtam. Szorosan magamhoz húztam, engedtem, hogy azt csináljon velem, amit csak akar, ebben a pillanatban nem érdekelt. De úgy tűnt nem akar többet, csak egy hosszú szenvedélyes csókot a víz alatt.

Elhúzódott tőlem, és végigsimított vizes hajamon, amire az óta is folyott a víz.

- Annyira gyönyörű vagy. - suttogta, de még a csobogó víz mellett is értettem.

Elpirultam és lehajtottam a fejemet zavaromban.

- Nézz rám! - emelte fel az állam. - Tudom, hogy aggódsz, de nem lesz semmi baj. Én nem engedem, hogy akárki bántson érted?

- Tudom, Alex. - súgtam és átöleltem. - Menjünk aludni!

- Rendben.

Elzártam csapot és mindketten magunkra tekertünk egy törülközőt. Mikor felöltöztünk Alex kihozott a fürdőből egy törülközőt és a hajamat kezdte el törölgetni.

- Jó illatú a hajad. - suttogta. Klara már aludt. Jó hogy ő legalább nyugodt.

- Hm. - hozzábújtam és ő még szorosabban ölelt, nem érdekelte, hogy vizes lesz tőlem a ruhája. - Szeretlek.

- Én is téged, Drágám. - puszit adott vizes hajamra és végigsimított a kezemen. - Örökké.

- Örökké. - helyeseltem. Felsóhajtottam és előrehúzódtam, majd kivettem a kezéből a törülközőt és gyorsan még áttöröltem a hajamat.

- Látom, hogy nagyon félsz Ivy. - mondta. Átlátott rajtam, tudtam én. - Én... nem akarom, hogy félj.

- Mintha ez rajtunk múlna. - suttogtam és arrébb tettem a törülközőt, úgy érezvén annyira megtöröltem a hajamat amennyire csak lehetett.

- Én elterelhetem a figyelmedet. - fordított maga felé. Aztán végigsimított az arcomon, számomra meleg kezével. Elmosolyodott. Ez egy őszinte, meleg mosoly volt. Másik kezét is az arcomra tette, aztán megcsókolt édesen, gyengéden. Aztán elhúzódott tőlem, de a szemem még mindig csukva volt. Sikerült elterelnie a figyelmemet, ez jól ment neki. Eltűrte a fülem mögé a hajamat aztán én hajoltam oda hozzá, hogy csókot leheljek az ajkaira. visszacsókolt aztán mindketten kinyitottuk a szemünket. Ez egy csodás pillanat volt.

- Na, hogy érzed... - nem engedtem, hogy befejezze a mondatot, nem akartam, hogy újra félni kezdjek. Az ajkára tettem az enyémet. Nem akartam többet csak egy hosszú, szerelmes csókot. Ezt meg is kaptam tőle, és örült, hogy sikerült a hadművelete.

- Na, milyen volt? - suttogta mikor elengedett.

- Csodás. - leheltem és hozzábújtam. Felemelt betett a takaró alá, aztán betakargatott, majd ő is befeküdt mellém. Ráfeküdtem a mellkasára. - Nagyon finom vagy. - fejeztem be.

- Szerintem is csodás volt. - susogta.

- Szerelemben, és háborúban, mindent szabad. - motyogtam.




- Háborúban? - morogta. - Kicsim, nincs itt háború.



- Még. - hangsúlyoztam ki.



- Jaj, Ivy. - erősen odaszorított magához. - Nem akarom, hogy ilyenekre gondolj. Nem akarom, hogy ezen járjon az eszed. - megfogta az államat és maga felé fordította, hogy csókot tudjon adni rá. Ez egy kétségbeesett csók volt, és ez nem tetszett.



- Nem fog történni semmi. - bizonygatta. - Én, megvédelek, bármi áron. Ti vagytok a legfontosabbak az életemben és ezt nem adom senkinek. Ez csak az enyém... Ez csak a miénk. Érted? Nem engedem, hogy bántsanak.



- Tudom Alex. - hirtelen áradt szét bennem a megnyugvás. Hiszen Alex vigyáz ránk.




- DE most csókolj meg rendesen, oké?

- Hm. - odahajolt hozzá, és most egy ugyanolyan csók következett, mint a víz alatt. Azt hiszem ezen aludtam el.

Szörnyű álmom volt. Egy nagy feketekönyvet tartottam a kezemben. Egy vörös szemű vámpír akaratom ellenére kényszerített, hogy nyissam ki. Muszáj volt megtennem. Kinyitottam. Hirtelen a sötét szobát fény terítette be, és valaki elvonszolta Alexet, aki eddig előttem állt. Én bőgni kezdtem és kiáltoztam, utána, de nem hozták vissza.

- Css, Ivy, semmi baj! - csitított Alex hangja és akkor kinyitottam a szemem. Az arcomat eláztatták a könnyek. - Minden rendben, itt vagyok, látod? Nem megyek el.

- Hát jól vagy? - szipogtam és még jobban hozzábújtam.

- Hát persze, semmi baj. - ismételgette miközben egyik kezével a hátamat simogatta másikkal meg a könnyeket törölgette le az arcomról. - Csak rosszat álmodtál, aludj vissza.

- Nem, tudok. - szipogtam. Felültem és kisírt szemekkel néztem rá. - Beszélgetsz velem, egy kicsit? Tudod, hogy kicsit... Megnyugodjak.

- Hát persze, Drágám. - mosolyodott el.

- Ugye nem sikítottam? - kérdeztem suttogva Klara felé nézve.

- Nem csak elkezdtél sírni, de nagyon, aztán nyöszörögtél, és azt mondtat, hogy ne vigyenek el engem. - mondta halkan. - Mit álmodtál.

- Elvittek téged, a vörös szemű vámpírok. - feleltem letörölve az utolsó könnyeket is. - Nagyon rossz volt. úgy örülök, hogy csak álom volt. - visszabújtam mellé.

- Én is. - megpuszilta a fejemet. - Jó éjt puszi?

Felemeltem a fejemet, adott rá egy csókot aztán visszatettem a fejem a mellkasára és újra elaludtam.



Reggel mikor felébredtem, egész jól éreztem magam. Felültem és akkor láttam, meg hogy Klara ott van férjem ölébe az ágyon.

- Jó reggelt Ivy! - suttogta. - minden áron ide akart jönni.

- Meg is értem. - vigyorogtam. - Nagyon kényelmes vagy.

- Kösz. - vont vállat. - Jól aludtál?

- Az álom után tök jól.

Felálltam az ágyról és a szekrényhez mentem.. Felvettem egy farmert meg egy pólót.

- Mama.

A kislányom hangjára odafordultam és mosolyogva leültem az ágyra.

- Szia! - gügyögtem neki. - éhes vagy?

- Igen. - felelte csilingelő hangján. - Vért szeretnék.

Nyeltem egyet, de aztán elmosolyodtam, és ennyit mondtam.

- Gyere, kérünk Carlisle-tól egy kicsit jó? - tudtam, hogy ez elkerülhetetlen lesz. Hogy egyszer vért fog inni. A saját akaratából is.

Alex odaadta nekem én meg elindultam le vele a lépcsőn. Odalent a nappaliban pár barna bőrű srác állt a vámpírokkal. Jacob is köztük volt. Mind csak egy sortot viseltek, és nagyon orrfacsaró szaguk volt. Nyilván ők is vérfarkasok.

- Á Ivy! - integetett Edward. - Gyertek le.

Alex pont akkor ért oda hozzánk. Hárman indultunk le a lépcsőn.

- Helló - integetett nagy kezével Jacob. - Ő az új kicsi mi? - mosolygott Klarára.

- Igen. - vigyorogtam.

- Bemutatom a falka tagjait. - mondta Jake. - Ő itt Embry, Jared, Sam - az alfahím, Seth, Leah, és Quil.

Mindegyikkel sorban kezet ráztam. Mindannyiuknak olyan forró volt a keze minta éppen most ugrottak volna ki a tűzből.

- Azért vagyunk itt mert... - kezdte Sam.

- Egy perc. - mutattam fel a mutatóujjam. - Carlisle, felvinnéd, Klarát. Vért akar inni.

- majd én felviszem. - pattant fel Rosalie. - Gyere pici baba!

Átadtam a szőkeségnek a kislányt, aztán ránéztem a farkasokra.

- Igen?

- Nos, azért vagyunk itt, mert hallottuk, hogy mit látott Alice, és felajánlottuk, hogy segítünk. - folytatta Sam.

- Már a terv is megvan. - fűzte tovább a szót Edward. - Mi fogadjuk őket, ők pedig az erdőből, figyelik, a fejleményeket. Ha úgy látják, hogy valami baj van, idejönnek. D reméljük, hogy erre nem lesz szükség.

Nyeltem egyet.

- Értem. - bólogattam. - Hát köszönjük.

- Szolgálunk és védünk. - röhögött fel Jacob.



*

- Már biztos, hogy nem vagy szomjas? - kérdezte Alex.

- Nem, vissza akarok menni Klarához. - mondtam hadarva.

- Cullenek vigyáznak rá, arrafelé volt, még pár szarvas. - mutatott vissza.

- Ha te akarsz, vadássz még, de nekem már nem kell több. - mondtam, elindulva a Cullen - rezidencia felé.

- Ha gondolod.

Beszélgettünk miközben elértük a házat. De mikor odaértünk, az ajtónál állt négy vámpír. Ismeretlenek voltak... És gonosznak tűntek...

2010. június 26., szombat

Díj


Nagyon szépen köszönöm a díjat, Anitának aki rám gondolt, mertz ez nagyon jól esik. Ez a blogom első díja... Köszönöm neki mégegyszer.

7 dolog rólam:

1. Szeretem a twilight saga-t
2. Szeretek zenét hallgatni
3. Nem szeretek tanulni
4. Szeretem az állatokat, leginkább a kutyákat
5. Nagyon szeretem a könyveimet írni.
6. Szeretek barátnőzni.
7. Team Edward vagyok

 7 blog akiknek küldöm:



Ui.: Holnap estére már biztos lesz új fejezet! Remélem már várjátok!



2010. június 25., péntek

Info a páyázatról

Sziasztok!

Na Szerencsésen hazaértünk úgyhogy most kitúzöm az időpontot  hogy mikor lesz eredményhirdetés.

Úgy gondoltam, hogy mivel azt mondtam hogy 27. a beküldési határidő tehát nekünk Cintiával kell nagyjából egy hét hogy elolvasgassuk a novellákat és döntsünk szóval, július 5. az időpont, amikor meglesznek az eredmények. :)

Örülök az eddigi jelentkezőknek, és szeretném kérni hogy a kitűzött időpontig mindenki küldje be a novelláját, köszönöm!

Üdv.: Regina

2010. június 9., szerda

20. fejezet

Látomás




Reggel csodás reggelre ébredtem. Éreztem, ahogy a nap süti a testem azon részeit, amit kilátszottak a hálóingemből, és éreztem, ahogy Alex veszi alattam a levegőket. A mellkasán fekszem – állapítottam meg és pislogva nyitottam ki a szemeimet. Felnéztem Alexre, aki lágyan rám mosolygott. a napfény megcsillant a bőrünkön és ez igen jó hangulatot adott a reggelhez. Nyújtózkodtam és felültem az ágyban. Biztos szörnyen néz ki a hajam. Kiszálltam az agyából és ránéztem férjemre, aki még mindig ugyanúgy, ugyanazzal a mosollyal feküdt ott.

- Te nem jössz? – kérdeztem tőle.

- De persze. – kapott észbe és összeráncolt homlokkal vártam, meg míg odajön és megfogja a kezem.

Benyitottunk Klara szobájába. A kislányunk, az ágyában ült és az alvós macijával játszott.

- Szia, kicsim! – köszöntem neki és kivettem az ágyból. Nem válaszolt csak motyogott valamit az orra alatt. Nem beszélt sokat, nem szeretett.

- Gondolom éhes vagy. - tippeltem, és a szekrényhez mentem a tápszerért, ahol tároltuk.

- Vért, kérek anya. – mondta kertelés nélkül undorodva nézve a tápszerre. És ez a szó, amit először mondott ki nagyon furcsán hangzott a szájából már majdnem ijesztően.

- Az most nincs itthon, Klara, ezt kell enned. – mondta Alex látva hogy lén leblokkoltam egy pillanatra. – Vagy csak emberi étel.

- Igen, csinálhatok neked krumplifőzeléket, vagy borsófőzeléket, hm? – ajánlottam fel magamban megrázva a fejem.

- Krumplit. – vidult fel. Tudtam, hogy ezt fogja választani. A főzelékek közül ez volt a kedvence. Erre elmosolyodtam, de még mindig bennem volt az az icipici félelem, amit a "vér" szó keltett bennem.

- Oké, már csinálom is. –mondtam és miután visszahelyeztem a tápszer a polcba elővettem egy lábost. Gondoltam akkor mindkettőnknek csinálok, merthogy én is éhes voltam. . – Délután átmegyünk, a Cullenekhez, oké? – ezt a kérdést igazából mindkettőjüknek szántam.

- Felőlem elmehetünk. – vont vállat Alex. Klara nem válaszolt, de az arcáról leolvastam, hogy örül neki. Ott is szeretett lenni. – Már egy hete nem voltunk náluk.

- Azért is gondoltam rá. – bólogattam és elkezdtem összetörni a krumplit.

- Add csak majd én. – vette át a helyem Alex.

Addig, míg ő azt összetörte addig meggyújtottam a tűzhelyet.

- Különben meg Bella hívott tegnap este, mikor ti kint voltatok, hogy ők is ma ugranak át hozzájuk. - folytattam vizet töltve a lábosba.

Ezután az egész ételt csendben készítettük el, csak néhány szót váltottunk egymással miközben Klara remekül el volt az ujjaival játszva az etetőszékben. Mikor elkészült a főzelék neki is tettem egy műanyag tálba, meg magamnak egy rendes tányérba.

- Kérem, megfújom egy kicsit. - nyúlt Alex a tányérért.

- éhes vagyok. - nézett rá Klara és pedig nagyin halkan kuncogtam egyet, miközben leültem az asztalhoz.

- Forrón nem tudod megenni. - mosolyodott el Alex. - Egy perc és megfújom, és már esszük is.

Alex miután megfújta a főzeléket, elkezdte etetni, a lányunkat.

- Apa. - sóhajtott bosszankodva Klara és szépen kivette Alex kezéből a tányért meg a kanalat és ránézve az én kezemre megpróbálta úgy megfogni a kanalat én meg csak döbbenten bámultam rá. Mikor leellenőrizte, hogy megegyezik-e a ráfogásunk a kanálra belemártotta a kiskanalat a főzelékbe és betette a szájába a végét. Ránéztem Alexre, aki legalább annyira lefagyott, mint én.

- Klara. - suttogtam elhűlve.

A lányunk rám emelte égszínkék szemét mintha szólítottam volna. Holott a neve csak a meglepettségtől jött ki a számon.

- Anya? - ráncolta pici homlokát.

- Egyél csak szívem. - erőltettem mosolyt az arcomra.

Klara szót fogadott. Visszafordult a tányérja felé és tovább eszegetett. Mi Alexszel hitetlenkedve egymásra néztünk. A lányunk már majdnem teljesen önálló lett. Még egy hónap és már tök egyedül ki lehet engedni az utcára.



Reggeli után felöltöztettem Klarat és míg én felöltöztem Alexszel játszott a nappaliban. Átfésültem a hajam, majd miután copfba kötöttem lesiettem az emeletről. Alex felvette a szőnyegről a lányunkat és elindultunk a Cullen - rezidenciához. Az idő szokatlanul meleg volt és ahogy sütött a nap megcsillant a bőrünkön. Klara felemelte pici kezét és hozzáért Alex bőréhez. Ő nem csillogott isten tudja miért.

Bekopogtam az üvegajtón.

- Szabad! - kiáltott ki Emmett, de Edward már jött is hogy ajtót nyisson, mivel be volt zárva.

- Mondhatod, hogy szabad, ha bezártátok. - kiabált vissza neki Edward aztán félreállt, hogy be tudjunk menni az ajtón.

- Sziasztok! - köszönt Edward közben és egy úgynevezett "pápá"-val visszaintett az integető Klarának.

Bementünk a nappaliba, ahol csak Emmett, volt, meg Jasper és Bella Renesmee vel.

- Hol vannak a többiek? - kérdeztem miután leültem a fotelba.

- Rosalie és Alice a ruhatárukkal szórakoznak valamit, Carlisle még dolgozik, Esme, meg most szaladt fel bepakolni a mosógépbe. - felelte Bella. - Hát, szia, Klara! Mennyit nőtt mióta utoljára láttam. - ezt úgy mondta mintha legalább egy éve nem látta volna, holott, három vagy négy napja voltunk náluk.

- És a legújabbat még nem hallottad. - vigyorgott Alex. - Önállóan evett.

- Ejha! - füttyentett Emmett. - Az nem semmi. Mikor csinálta ezt?

- Ma reggel. - feleltem. - De előtte vért akart. - súgtam oda Bellának, aki mellettem ült a kanapén.

- Ez logikus, hiszen majdnem teljesen vámpír. - vélekedett Bella. Nessie is egy darabig csak vért ivott.

- Komolyan?

- Persze. - bólogatott Bella.

Lerakod ide? - kérdezte Nessie aki a földön ücsörgött a játékokkal. - Rá vártam már.

- Persze. - mosolyodtam el és leültettem az ölemből Klarat Nessiehez a földre. Éreztem, ahogy Alex átkarol és mikor ránéztem láttam arany szemeiben a csillogást. Boldogság. - ismertem fel. Adtam neki egy csókot aztán és is átkaroltam a derekát.

- Sziasztok! - köszönt kiáltva a lépcsőről Alice és egy szempillantás alatt a nappaliban termett, nyomában Rosalieval.

- Mennyit nőttél, Klara! - folytatta a mondanivalóját, anélkül hogy esélyt adott volna, hogy visszaköszönhessünk, aztán levágódott Jasper mellé, közben végig simítva lányunk kékesfekete kis haján. Ezt az apjától örökölte. Rosalie le is ült Nessie és Klara mellé játszani.

Jó lenne ha Carlisle hazaérne, mindenképpen meg akarok kérdezni tőle pár dolgot Klaráról. Még alig egy hónapos és máris annyi idősnek néz, ki mint egy hároméves. Mi lesz később?

- Hát itt vagytok, gyerekek! - szaladt le Esme az emeletről. - Szia, kis csöppség!

- Klara visszaintett Edward és Alice közé a kanapéra.

- Esme, mikor ér haza Carlisle? - kérdeztem meg tőle.

- Bármelyik percben itt lehet. - nézett a karórájára Esme mosolyogva. - Biztos megnézi Klarát.

- Igen kérdezni is akarok tőle dolgokat. - bólogattam.

- Alice, drágám. - rázta meg egy kicsit Jasper. - Minden rendben?

Carlisle már ott is volt és letérdelt Alicevel szemben. A lány pislogott párat és megrázta a fejét.

- Jaj. - nyögte. - Közeledik valami4 Valakik. Idejönnek.

- Kik? - kapott a szaván Edward. -

- Nem tudom, valakik. - Alice szorosan összehúzta a szemeit, csukva, tartva. - Valakik, akik nem jók. Akik vámpírok, de csak ennyit tudok...

- Nem a Volturi? - kérdezte Jasper megfeszülve. Összeráncoltam a homlokom-

- Volturi?

- A vámpírok amolyan királyi családja. - magyarázta nekem Bella.

- Nem, nem a volturi jön. - rázta a fejét Alice és végre kinyitotta a szemét. - Valaki mások. nem ismerem őket. De rosszak. Vagyis hát nem tudom. Nem hinném, hogy olyanok lennének, mint mi.

- És idejönnek? - faggatta Rosalie.

- Igen, idejönnek. - bólogatott Alice. - Nem tudom mit akartak, csak meglátogatnak vagy valami ilyesmi.

- Alig vártam, hogy valami vérszomjas vámpírbanda vendégségbe jöjjön. - morogta Emmett.

- Mondom, szerintem nem fognak bántani, minket, de biztos, ami biztos, költözzetek addig ide. - tanácsolta Alice. - Szóljatok anyukádénak is, Ivy.

- Rendben. - bólintottam, és a torkom összeszorult. Valami rossz vámpírok idejönnek "látogatóba" csak úgy anélkül, hogy ismernénk őket és Alice azt állítja, hogy nem akarnak bántani minket. És ha Alice téved? Mi van, ha mégis rosszat akarnak, és bántanak minket. Nem tudnám elviselni, ha valami baja, esne a családomnak.

2010. június 6., vasárnap

19. fejezet


Megint előbb lett kész ez a fejezet viszont a következőre új időpontot kell kiírnom, mert kétlem hogy 2 nap alatt meg tudnám írni :) Szóval olvassatok aztán kérek komikat!!

Apróságok




Reggel arra keltem fel, hogy a kisgyerek sír. Mint már annyiszor az éjjel is. Ott ültem Klara kiságya mellett egy hintaágyban – Alice erre is gondolt – Alex ölében és mindig megnyugtattam, visszaaltattam, esetleg Alex hozott neki egy kis vért. Szerette, ha fent vagyunk mellette, ha ő is fent van, és nem volt elég, ha Alex csitítgatta én is kellettem hozzá.

Kiszálltam Alex öléből és odamentem az ágyhoz. Kivettem belőle a kis csöppséget és elringattam. Közbe valami dallamot dúdoltam, amit én költöttem hirtelen.

- Készítek reggeli neked. – súgta Alex a fülembe és elment mielőtt válaszolhattam volna.

Nagyon nagy megkönnyebbülés volt, hogy már megszabadultam a nagy hasamból, mert a vége felé őszintén szólva kezdett zavarni, bár jó volt tudni, hogy a mi gyerekünk lakott benne.

Leültem az asztalhoz, és megettem a palacsintát, amit Alex sütött nekem. Finom volt, mint mindig. Gyorsan megettem és visszafelé menet vittem egy kis vért is, ha Klara felébredne. Mikor benyitottam a szobájába, Alex még mindig ott ült a székben és dülöngélt.

- Szia! – suttogtam, mikor visszaültem az ölébe. – Hoztam neki vért, ha felkelne.

- Rendben, szívem. – Alex kivette a kezemből és a szék melletti kisasztalra tette azt.

- Annyira édes. – mormoltam.

- kis tündér. – helyeselt Alex mosolyogva. – Mindkettőnkből van benne egy kicsi.

- Így a jó nem? - puszilt bele a hajamba. – Nagyon szép kék szemed volt.

- Kösz. – kuncogtam halkan. – Szerinted milyen gyorsan fejlődik majd?

- Nem tudom. – rázta a fejét. – De reméljük ebből se lesz semmi baj.

- Reméljük. – ásítottam egyet.

- Menj át aludni. – mondta Alex. – Szükséged van az alvásra.

- Jó ez itt Alex. – bújtam hozzá még jobban.

- Erről nem vitatkozom. - mondta határozottan. – Alig aludtál valamit éjjel, aludj!

- De Klara nem alszik el, ha nem vagyunk itt mind a ketten. – mondtam, de tudtam, hogy vesztettem.

- Majd hatok rá. – vigyorgott Alex. – Gyerünk Ivy!

- Jól van, na. – sóhajtottam és kikászálódtam az öléből.

- Szép álmokat Drágám. – Alex hosszan megcsókolt aztán én átmentem a hálószobába, próbálva nem nagy zajt csapni. Szépen átvettem a hálóingemet és bebújtam a takaró alá, hosszantartó alvásért fohászkodva.

- Ivy! – ébresztgetett Alex bársonyos hangja.

- Hm? – kérdeztem anélkül, hogy kinyitottam volna a szemem.

- Gyere Édes. – simított végig az arcomon.

- Mi van Klarával? – pislogtam párat és felemeltem a fejemet. Alex az ágyon ült és a kezével a hajamat simogatta.

- Semmi sincs Klarával, Ivy. – mosolyogott. – De viszont anyukád, és Mackenzie ide tartanak, hogy meglátogassanak minket és Klarát.

- Oh, értem. – motyogtam és beletúrtam a hajamba, majd felültem az ágyban. – Már kelek is.

- Jól aludtál? – érdeklődött.

- Aha. – bólogattam. – Mennyit aludtam?

- Majdnem öt órát. – válaszolta. – Most Klara is elaludt. Csak kétszer kelt fel, míg aludtál.

- Az jó. – bólintottam rá, miközben átfésültem a hajam. – És megitta a vért?

- Az utolsó cseppig. – bólogatott. – Na, hagylak felöltözni. – tette hozzá és magamra hagyott. Felvettem egy farmert, meg egy inget aztán átmentem a szobába. Klara már megint Alex kezében volt.

- Na itt is van a mami. – mormolta neki Alex.

- Szia, kicsim! – gügyögtem neki és Alex átadta nekem őt. – Hát hogy vagyunk ma?

Odalentről kopogás hallatszott fel. Mi hárman szépen lementünk és Alex ajtót nyitott.

- Szervusztok! – köszönt anya.

- Helló! – intett Mackenzie.

- Jaj de drága! – mosolyodott el anya. – Hát, szia, Klara. Megfoghatom?

- Hát persze! – bólintottam mosolyogva és átadtam anyának a lányomat. – Gyertek a nappaliba!

Bevezettük őket a mappaliba és sorban leültünk a kanapéra.

- Add át nekem! – kérte Mackenzie.

Anyám szót fogadott és Mackenzie bölcsőt tartó karjaiba tette Klarát. Klara felemelte pici kezeit és belekapaszkodott Mackenzie pólójába.

- Biztonságban érzi magát így. – magyaráztam. – Velünk is mindig ezt csinálja.

- És sok vért iszik? – érdeklődött Mackenzie.

- Eléggé. – ingatta a fejét Alex. – És nagyon sokat kel fel. Mindig vissza kell altatni.

- Igen és néha csak akkor hajlandó visszaaludni, ha mindketten ott vagyunk. – meséltem férjemre mosolyogva. – Ragaszkodó.

- Szereti a szüleit. – mosolygott ránk melegen anya. – Nagyon jó szülők vagytok. megérdemeltétek ezt a kislányt!

- Köszönjük. – mondtuk egyszerre Alexszel.

Klara halk sírásba kezdett és Mackenzie mielőtt ez hangosabb lenne, visszaadta nekem. Alex felállt és elment a konyhába, feltehetőleg vérért.

- Nagyon ennivaló. – dicsérte meg Mackenzie. – Hasonlít rátok.

- Igen.

- A szeme olyan, mint a tiéd volt, Ivy. – közölte anya a szembe nézve én meg persze elpirultam. – A tied is ilyen szép kék volt.

- Igen tudom. – dünnyögtem. – Rögtön tudtam.

- Tessék itt a vér. – hozta Alex a cumisüveget. Én elvettem a kezéből és Klaranak adtam, aki rögtön rácuppant az cumira.

- Nagyon szereti. – vonta le a következtetést Mackenzie. – Gondolom állatvér.

- Persze! – bólogattunk.

- Na, gyerekek, nekem dolgozni kell mennem. – állt fel anya.

- Én még maradnék anya, ha Ivyék megengedik.

- Hát persze, Mackenzie, nyugodtan. – engedélyeztem. – Addig maradsz, ameddig csak akarsz!

- Oké, akkor majd hétre hazamegyek. – mondta nevelt lányának anyám aztán adott egy puszit a fejemre, majd elköszönt és elment.



Mackenzie vagy még egy órát maradt nálunk. Nézte, ahogy elaltattuk, Klarát, aztán beszélgetett velünk lent a konyhában, míg aludt. Mackenzie jó tárasás volt és Alex is nagyon jól kijött vele.





*

Aznap éjjelre, Alex rávett, hogy aludjak, a hálóban, ő majd vigyáz a kicsire és nappal, majd együtt lehetünk vele. Ebbe csak sok nyüstölés mentem bele.

Valamikor éjféltájban keltem fel. Nem tudom miért, és nem tudom mitől, de egyszer csak úgy kipattant a szemem mintha a fülembe ordítottak volna. Valahogy nem voltam álmos. Felültem az ágyban és egy ásítás kíséretében kinyújtózkodtam. Aztán kimásztam a takaró alól és átmentem Klara szobájába. Alex a hintaágyban ült és kicsit hintázott a székkel. Mikor észrevett elmosolyodott, de a szemében ott volt a meglepetés.

- Nem tudok aludni. – mentem oda hozzá. Ahogy odaértem kezét az enyémbe csúsztatta.

- Hogyhogy? – suttogta és belehúzott az ölébe.

- Nem tudom – motyogtam. – Hiányzol mellőlem.

- Ez biztos nem lesz mindig így. – simogatta meg a hajam. – Pár hét múlva már aludhatunk együtt is.

- Biztos álmos vagy Ivy. – Belenézett a szemembe, amitől hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Hazudni meg aztán pláne nem lettem volna képes.

- Nem. – leheltem. – Itt akarok maradni veletek.

- Aludhatsz itt is. – mosolygott rám. – Klara most már egyre kevesebbszer kel fel, például ezen az éjjelen, egyszer sem.

- Hm… - Kezemet a nyaka köré fontam és szorosan odasimultam a mellkasához. – Ha elálmosodok.

- Persze. – hagyta rám. Tudta, hogy úgyis alig két percen belül az igazak álmát fogom aludni, úgy, mint Klara. Olyan aranyos volt így is.

- Carlisle, azt mondta holnap átugrik, megnézi Klarat ugye? – emeltem rá a szemem. Ő is a lányunkat nézte és anélkül, hogy rám nézett volna válaszolt.

- Igen.

- Jól van. – nyugtáztam és ráhajtottam a fejemet a vállára. Újra hintázni kezdett velünk a székkel.



Tényleg csak Alex hiányzott, mellőlem, azért nem aludtam. Hiába nagyon kényelmes, és jó az illata, és jó érzés, ha átölel, más, ha hallhatom, ahogy veszi, majd kifújja a levegőt. Ez megnyugtató és majdnem olyan, mint egy altatódal.

Meghallottam a madárcsicsergést és erre keltem fel. Reggel van. Egy új nap kezdődik. Kinyújtóztam és akkor esett le, hogy nem a hálószobában vagyok. Ennyire feledékeny lennék? Fél vámpír létemre?

- Nézd. – súgta Alex a fülembe és egy alig észre vehető jelzést tett a mutató ujjával a lányunk felé. Odapillantottam és leesett at az állam. Klara mászott. Kicsit lassan és láthatólag nagy koncentrálással, de mászott az ágy egyik végéből a másikba. Hát ez… hihetetlen. Akkor milyen gyorsan fog meg tanulni járni, beszélni, enni, és vadászni? Te jó ég…

- Jó hogy Carlisle átjön ma. – mondtam elhűlve. – Nem tudom, hogy ez legális-e.

- Ez az egész dolog nem legális szívem. – suttogta a fülembe. – Az se hogy megszületett. Az se hogy sikerült kifejlődnie benned. Azt hitted minden úgy fog menni, mint egy rendes gyereknél?

- Hogy őszinte legyek, ezen még nem gondolkoztam. – ismertem be. – de te már biztos igen.

- Valóban. – vont vállat. – De cseppet sem így képzeltem.

- Lemegyek enni. – közöltem lés feltápászkodtam Alexről. Ha ő ember lett volna, biztos már rég zsibbadna az összes tagja. – Hozok fel vért is, ha jövök fel.

- Rendben, Ivy. – bólintott Alex én pedig távoztam. Nem eresztettem nagy lére a reggelimet. Összeütöttem magamnak egy tojást, és ennyi. Azt is gyorsan megettem, és minden esetre égettem is a torkomat, de minél előbb vissza akartam menni hozzájuk. Gyorsan töltöttem vért a cumisüvegbe, és közben megállapítottam, hogy már kezd elfogyni. hozni kéne majd…

Már épp indultam felfelé, mikor meghallottam a kopogást. Odasiettem az ajtóhoz és kinyitottam. Carlisle állt az ajtóban a kis orvosi táskájával, a másikban pedig egy nagy kulaccsal. Nyilván vér volt benne Klaranak.

- Szervusz! – biccentett egy széles mosollyal.

- Helló! – viszonoztam és arrébb álltam, hogy be tudjon jönni. – Jó hogy jöttél.

- hoztam vért is. – mutatta fel a kulacsot miközben én becsuktam utána az ajtót. A homlokát ráncolta.

- Az jó lesz, köszönjük. – átvettem tőle a vért és letettem a szekrényre. – Ott vannak fent, mint mindig… Klara elkezdett mászni.

- O, komolyan? – mosolygott Carlisle. Úgy tűnt cseppet sem lepődött meg. – gondoltam, hogy gyorsan fog fejlődni. Ha Nessie gyorsan fejlődött gondolhatod i van egy vámpír és egy fél vámpír babájánál mi a helyzet.

- Logikus. – vigyorodtam el. – Szerintem biztos, hogy nőtt is. Jó hogy Alice mérleget is vett meg tudjuk mérni.

- Igen.

Beértünk a szobába. Alex az ágy mellett állt Klara pedig ott feküdt a közepén.

- Helló! – intett Alex egy harminckét fogas vigyorral.

- Szervusz. – intett Carlisle is aztán odament Klarához.

Nagyjából negyed óra alatt mindent elvégzett. Rátette a mérlegre, megmérte milyen nagy megvizsgálta, hogy minden rendben van-e vele, aztán megittam a vérrel, amíg Alex és Carlisle elbeszélgettek egy kicsit.

Nem sokkal később Carlisle elköszönt, és kérte, hogy majd valamikor látogassunk el hozzájuk, aztán távozott. Mi meg kimentünk egy kicsit a levegőre és sétáltunk egyet. Már június volt, de itt Forksban még ilyenkor is sokat esik az eső, és mindenképp kell egy pulcsit felvenni, ha kilépünk az ajtón. Nem bántam, mert sosem szerettem annyira azt a forró nyarat. Húsz foknál ne legyen melegebb.

Mikor az eső elkezdett cseperegni bevonultunk a házba, és míg én ebédeltem egy szendvicset, Alex felvitte lefektetni, Klarát. Nem ártana majd csinálnom valami rendes kaját is, ha lesz rá időm. Ebéd után felmentem Klara szobájába. Alex a szokásos helyünkön ült. Kitárta a karját, hívogatóan, hogy üljek az ölébe. Elmosolyodtam és előre nyújtottam a kezemet, hogy mielőtt én odaérnék, megfoghassuk egymásét. Adott egy csókot aztán ráültetett a térdére. Rádőltem a mellkasára és sóhajtottam egyet.

Éppen akkor kopogtattak. Már felálltam, hogy kinyissam az ajtót, mikor Alex leültetett a székbe.

-Majd én nyitom. – suttogta, egy puszit nyomott a homlokomra és kiviharzott a szobából.

Odanéztem Klarára és nagy boldogság öntött egy ismét. Hihetetlen hogy ez a mi gyerekünk. Hihetetlen hogy szülők lettünk, anélkül hogy ezt akartuk volna… tudatosan. Mert, hogy tudat alatt mindkettőnknek ott motoszkált, hogy ez az, ami hiányzott az életünkből.

Alex benyitott, de csak a fejét dugta be. Aztán intett egyet a kezével, hogy menjek ki. Felálltam a székből és kicsit tétovázva hajtottam rá Klarára az ajtót. Még sosem hagytuk egyedül teljesen. Alex kézen fogott és lehúzott a nappaliba. Alice, Jasper, Rose Emett, Bella, Edward, Nessie ott álltak lent a hallban.

- Sziasztok! – integettem, de azért itt is halkan beszéltem még.

- Helló! – előzött meg Alice mindenkit a köszönésével. Egy nagy zacskót nyújtott felém. – Hoztam még egy csomó babaholmit, nektek.

- Ó Alice, köszönjük. – hálálkodtam és átöleltem. – üljünk le!

Mindannyian a nappaliba vonultunk, és leültünk a kanapékra és a fotelekre.

- Na, nézzétek meg őket! – unszolt Alice, mire kinyitottam a zacskót. Kivettem belőle az első dobozt, ami a kezembe akadt és megvizsgáltam. Ez a név állt rajta: Baby fon. Kitágultak a szemeim. Így hirtelen gőzöm nem volt, hogy mi ez.

- Öö… köszi Alice, de ez mi? – mutattam felé a dobozt.

- Baby fon. – közölte.

- azt én is látom, de mire való? – értetlenkedtem, és úgy tűnt nem csak én vagyok így ezzel.

- Vedd, ki megmutatom, hogy működik. – mondta, mire én villámgyorsan kipakoltam a dohányzóasztalra a doboz tartalmát. Volt ott két hangszóró féle dolog két antennával, és kaptunk hozzá egy konnektorba dugható rész is hozzá.

- Nos, ez arra jó, hogy akárhol vagy a házban, csak magaddal kell vinned, az egyik kütyüt. – magyarázott Alice felemelve a jobb oldali kütyüt, ahogy ő mondta. – A másikat, amit a baba szobájában hagysz, bedugod a konnektorba, és amikor sír a baba meghallod. Hát nem briliáns?

- Aszta! – ámultam el, és a többiek is csodálattal bámulták a baby font. – De ez csodás, köszi, Alice, biztos, hogy hasznát vesszük majd. Felszaladok be is dugom.

- Hagyd majd én. – ajánlkozott Rosalie. Fogadtam volna, hogy csak látni akarja a kisbabát.

- Rendben, kösz. – egyeztem bele és visszadőltem a kanapéra. A következő dolgok, már felismerhetőbbek voltak. Néhány játék, tányérok meg kiskanalak-villák, persze műanyagból, cumi, meg mindenféle, ami a babának kell.

- Mikor Rosalie lefelé jött nem volt egyedül. A kisbaba ott volt a karjában.

- Felébredt mikor benyitottam. – nézett ránk bocsánatkérően. – Nem hagyhattam ott.

- Persze. – bólintottam beleegyezve. – Működik, a baby fon?

- Azt hiszem igen. – ingatta a fejét és visszaült a helyére Edward és Emmett közé. A többiek is nyakukat nyújtogatták, hogy lássák.

- De hát ő már nőtt is? – hüledezett Nessie.

- Te is ilyen gyorsan nőttél, lányom. – mosolygott rá Edward. – Na, jó talán egy kicsit lassabban.

- Ez még semmi mászott is. – újságolta Alex.

- Komolyan? – kerekedtek el Emmett szemei. – Rose tedd, le nézzük meg!

- Emmett ez nem mozi film! – korholta le Rosalie.

- nem, nyugodtan. – vigyorogtam. – Biztos ő is örül, hogy megmozgathatja a tagjait egy kicsit.

- Oké. – bólogatott Rose és letette a földre a kicsit. Az pedig egyszerűen csak elindult mászva a padlón. Elmászott egészen a boltívig, ami a folyosóra vezetett és ott leült. Ez hihetetlen, már ülni is tud. Na, jó ez nekem már túl sok volt. Alig telt el öt óra hogy először mászott.

- Látjátok ezt? – mutatott oda Alice. – Tényleg gyorsabban fejlődik, mint Renesmee fejlőd9ött.

- Az biztos. – Odamentem hozzá és felvettem a földről majd visszaülve Alex és Bella közé az ölembe fogtam őt.

- Tényleg cuki. – jegyezte meg Nessie. – Jacob is mindjárt átjön és megnézi. Már nagyon kíváncsi rá.

- Tudja hol lakunk? – kérdezte Alex.

- Elmagyaráztam neki, és ahogy őt ismerem, biztos ide talál. – kuncogott Nessie.

Valóban egy tíz perc múlva kopogtattak és Renesmee már rohant is hogy ajtót nyithasson barátjának. Bella és Edward boldogan egymásra mosolyogtak. Most már teljesen át tudtam érezni, amit ők éreznek.

- Helló! – lépett Jacob kézen fogva Nessievel.

- Szia, Jacob! – mondtuk kórusban.

- Na, hol az új csöppség? – kérdezte, holott jól látta Klarát. leült felem szemben a szőnyegre törökülésben Nessievel én meg átadtam nekik őt. Jacob készségesen átvette. Lányunk, ahogy észrevette Jaket összeráncolta pici homlokát. Ilyenkor teljesen olyan volt, mint Alex. Ő is mindig így néz, ha valamit nem ért. Klara sem értette, hogy került hirtelen a képbe egy barna bőrű cseppet sem ránk hasonlító személy.

- Látod ő itt Jake! – mutatta őt be Nessie.

Klara csak gügyögött valamit az orra alatt, aztán rám emelte a fejét. Énhozzám akart jönni. Ez melegséggel töltött el.

-Azt hiszem, kell neki az anyja. – vonta le a következtetést Jacob mosolyogva és átnyújtotta nekem a kislányomat.



*



Aliceék eléggé sokáig maradtak. Volt vagy este hét is mire hazamentek. Addigra már Klarát is lefektettem aludni, és az új baby fonnak köszönhetően hallhattam, ha sír, ami nem történt meg. Klara még csak gügyögni se gügyögött, csak a szuszogását lehetett hallani, ami békességet árasztott belém.

- Így ma már aludhatok veled. – mondta Alex mikor a vendégek távozása után, miközben a vacsorát csináltuk. Sajtos tésztás főztünk. - Azaz hogy te alszol én meg nézem.

- Igen végre. – kuncogtam. – Az is jó hogy most már egyre kevesebbet ébred fel. Ebből is látszik, hogy gyorsan nő.

- Szerinted meddig nő? – kérdezte pár perc múlva Alex. – Úgy értem mikor áll meg a növésben. Úgy, mint Nessie 18 éves korában, vagy mikor?

- Nem lenne rossz tudni. – helyeseltem és levettem közben a gázról a lábost, amiben a tészta már megfőtt. – Ha Carlisle jön, legközelebb majd megkérdezhetjük tőle.

- Oké. – bólintott rá Alex és nyakon öntötte a tésztámat szósszal.

- Kösz. – mondtam és a tányérommal együtt leültem az asztalhoz, Alex meg szembe velem.

- Melyik nap akarsz menni, vadászni? – kérdezte pár perc múlva.

- Nem is tudom. – nyámmogtam. – Talán majd szombaton, vagy vasárnap. Miért?

- Mert akkor mehetünk együtt, és áthívhatnánk addig Roset bébiszitterkedni. – rám kacsintott, amitől egy pillanatra megállt a szívverésem. – Még örülne is neki, ebben biztos vagyok. Tényleg nagyon szereti a gyerekeket.

- Igen tényleg. – bólogattam. – Jó ötlet. Lehetünk egy picit kettesben.

- Igen. – elmosolyodtam és ő átnyúlt az asztal felett, hogy végigsimítson az arcomon.

- Szép vagy, amikor elpirulsz. – mondta, de mintha dúdolt volna. Adott egy csókot is a számra, amitől rögtön elfelejtettem hogy éppen vacsoránál ülök.

- Szeretlek. – suttogtam mikor szétváltunk.

- Én is téged. – féloldalasan elmosolyodott. – Örökkön örökké.

Már éppen valami szépet akartam mondani mikor felhangzott a sírás a pulton lévő hangszóróból. Alex elvigyorodott és már ott sem volt. Megettem a kajám maradékát és elmosogattam a tányért, meg az evőeszközöket is, aztán elindultam felfelé. A lépcső tetején Alexbe ütköztem.

- Elaludt? - kérdeztem halkan, holott a szobája kétajtónyira volt a lépcsőtől.

- Persze. – bólintott Alex és kivette a kezemből a baby font. – Menj csak fürödni, rendezd el a dolgaidat, a szobában várok rád!

- Oké. – Adtam neki egy puszit az arcára és villámként mentem a fürdőbe. Gyorsan letusoltam és fogat mostam, majd pizsamában benyitottam a hálóba. Valóban ott várt rám az ágyon.

- Szia! – köszöntem és behajtottam az ajtót.

- Szia. – biccentett mosolyogva és megpaskolta maga mellett a helyet. Bemásztam a takaró alá és szorosan hozzábújtam.

- Olyan jó megint így aludni. – sóhajtottam fel jólesően. – Kényelmes vagy, és szeretem, ha itt vagy velem… - a szemem lassan lecsukódott és bezárult felettem az éjjel.



*



És ez így ment minden nap. Azzal a különbséggel, hogy lányunk napról napra változott. Például egyik nap már teljesen önállóan egész délelőtt elvolt az Alicetől kapott játékokkal, meg a cumival. Aztán említsünk meg egy másik napot, amikor például Már magában dudorászott valamit, amit nem ismertem, de szerintem még ő maga sem tudta mit dúdol.

De mindezek eltörpülnek, amellett a tény mellett hogy lányunk két hét múlva felállt és elindult. Menni ugyan még nem tudott, anélkül, hogy valaki ne fogta volna a kezét, vagy valamibe ne kapaszkodott volna.

Már elkezdtük rászoktatni az emberi étel evésére is. Alice volt olyan kedves és meglepett minket egy etető székkel persze. De Klara csak nagy kínszenvedéssel volt hajlandó lenyelni a bébi tápszert.

Pár hétre rá a fogai nagy része már ki is jött és kimondta az első mondatát, teljesen kristálytisztán, mintha már egy éve beszélne. Azt mondta: Nagyiékhoz akarok menni. Tudni illik, ugyanis hogy Klara imádott Belláéknál lenni, nagyon megszerette Renesmee-t, örökké vele játszott, ha ott voltunk. Ettől a naptól kezdve Klara úgy beszélt, mint a vízfolyás, mint egy négy éves vagy talán még idősebb gyerek, pedig alig volt másfél hónapos.

Carlisle szerint olyan hét éves kora körül fog megállni, azért mert a gyors növés miatt hamarabb kifejlődik mindene, ezért nem éri el a tíz éves kort sem. Ez azért nem volt annyira rossz hír, Örökre gyerek marad.