18. fejezet

Na feltettem ezt is! Remélem tetszik és szintén írtok komit! :)
Klara




Olyan gyorsan vittem fel, Carlisle orvosi szobájába amilyen gyorsan csak tudtam és közben magamat nyugtatgattam belülről. Lefektettem az ágyra és megfogtam a kezét. Carlisle egy injekciós tűbe töltött altatót és beadta a feleségemnek. Gondolom meg se érezte. Jaj, csak ne essen baja.

- Nyugodj, meg Alex. – nyugtatott Carlisle. Nyílván az arcom csupa félelmet és aggódást tükrözött.

Úgy szorítottam Ivy kezét, hogyha ember lett volna teljesen biztos eltörtem volna neki. Carlisle, mindent előkészített és nekem már a műszerektől is felfordult a gyomrom. Nem akartam végig nézni, mit tesz vele.

- Carlisle. – nyögtem ki. – Nekem, ki kéne mennem.

- Rendben Alex. – bólintott megértően. – Szólok, ha jöhetsz. Behívnád Edwardot, és Esmét?

- Persze. – Adtam Ivy kézfejére egy puszit és kirohantam. Szóltam az említetteknek, hogy Carlisle keresi őket aztán ott álltam a szoba mellett a falnak vetve a hátamat. Csak éljék túl. Csak egyikőjüknek se essen baja.

- Alex. – szólított meg Alice cseppet a sem aggódva. Sokkal inkább vidám volt. – Felhívtam Ivy anyukáját, mindjárt itt lesznek Mackenzivel.

- Rendben. – bólintottam. – Eléjük megyek.

- Nem kell, már kiküldtem Jaspert és Emmettet. – mondta és mellém állt. – Semmi baj nem lesz Alex. Láttam.

Kikerekedtek a szemeim és elmosolyodtam anélkül, hogy rádöbbentem volna.

- tényleg?

- Nem hazudnék soha. – bólogatott Alice. – Mindketten túl fogják élni. Gondolkodtatok már a baba nevén?

Annyira beterített ez a jó hír, hogy egy percig nem tudtam válaszolni neki.

- Nem igazán. – ráztam a fejem.

- Majd biztos kitaláltok valamit. – bizonygatta.

- Mióta vagy te ilyen bizonytalan? – néztem rá.

- Nem vagyok, az csupán még nem döntöttétek, el és így még nem látom. – magyarázta mutogatva is hozzá.

Kinyílott az ajtó és Esme lépett ki rajta. Kezében ott volt az a kis lény, aki a mi gyerekünk volt. Egy fehér pólyába volt bugyolálva és a szeme résnyire volt csak nyitva. Fekete sűrű szempillái voltak, mint Ivynek, és kék szemei. Ezen egy kicsit megakadtam. Gondolom Ivy szemi voltak kékek, mert az enyémek barnák voltak, emberkoromban. Kis kezeit kinyújtotta felém és Esme mosolyogva átadta nekem. Én a karjaimba vettem és mosolyogva ránéztem. A mi lányunk. Ez a két szócska olyan édesen, olyan szépen és családiasan csengett, hogy jó volt kimondani, ha csak gondolatban is. A kislány jobban kinyitotta a szemei és pislogott rám párat. Végigsimítottam kicsi arcán és puszit nyomta kis homlokára. Alice a vállam fölött nézett rá.

- Nagyon tündéri. – vigyorgott a kis csöppségre.

- Igen, az. – bólogattam elérzékenyülve.



Ivy szemszöge



Csak feküdtem ott, de a szememet, nem akartam, és nem is tudtam még kinyitni. Semmit sem éreztem. Sem fájdalmat, se semmit. Az emlékeimet elhomályosította valami, csak pár dolog maradt, meg amiket nem tudtam így hirtelen felismerni. Valami koppanást hallottam az üvegen. Nyilván az eső volt. Számoltam a kopogásokat még ki nem tudtam nyitni a szemeimet. Három, négy, öt…

Mi történt? Az utolsó, amire emlékszem Alex volt. Az ajtóban állt éppen akkor jött haza valahonnan. Vadászatból, igen azt hiszem. Aztán beszivárgott a fejembe a Cullenek képe is, amint ott ülnek velem a… nappaliban. Valami meccset nézünk a tévében. Baseballt, igen. Edwardnak ez a kedvence. Mikor elkezdtük nézni említette is, hogy szeret játszani, és szoktak is a családdal.

Tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc, húsz…



Újabb kép jött be. Egy nagy has. Az enyém. Igen emlékszem, kisbabát vártam. A bögrében, ami az asztalon állt állatvér volt, azt kellett innom, hogy tápláljam, a kisbabát. Lány kisbaba lesz, Carlisle alig két hete mondta el. és azt is hogy császármetszéssel kell kiszedni belőlem. Alex emlékszem szörnyen aggódott értem, de aztán valahogy sikerült lenyugtatnom.

Harmincegy, harminckettő, harminchárom, harmincnégy…

Tényleg hol van most ő? Hol vannak a többiek? Hol vagyok én egyáltalán, és mi történt, abban az időszakban, amikor minden sötét volt? Hirtelen árasztott el az az érzés, az utolsó pillanatban. Hiszen még volt, egy hét a születéséig. Koraszülött lenne. Van ilyen nálunk? És megszületett már vagy, még mindig bennem van, szegény?

Negyvenegy, negyvenkettő, negyvenhárom, negyvennégy, negyvenöt…

Éreztem, ahogy valaki megfogja a kezem. Felismerem ki volt az: Alex. Csak akkor jöttem rá, hogy nem most, fogta meg, hanem, már régóta fogta csak nem figyeltem fel rá. Nem, nem is éreztem. Eddig gondolom, bennem volt az altató érzéstelenítő hatása, és most kezd kimenni a sejtjeimből.

Ötvenkettő, ötvenhárom, ötvennégy, ötvenöt… Kopp, kopp, kopp. Egyre gyorsabban esik. Már majdnem szakad.

Várjunk, ha már belém nyomták az altatót és most már kezd kimenni belőlem, akkor már a kislányunknak meg kellett születnie. Tehát ő is itt van valahol. Az istenit, miért nem tudom kinyitni a szemem?

Hatvanhat, hatvanhét, hatvannyolc, hatvankilenc, hetven…

- Meddig még? – kérdezte Alex a jobb oldalamról.

Ezt kérdezem én is, barátom. – morogtam magamban. Csak akkor tűnt fel, hogy a másik kezemet is fogja valaki. Ez egy melegebb, családiasabb kéz volt, semmiben sem hasonlított Alexéhez. Ez az anyámé volt. Mennyien állhatnak még ebben a szobában? Carlisle biztos, mert válaszolt:

- Még néhány perc, Alex.

Nyolcvan, nyolcvanegy, nyolcvankettő, nyolcvanhárom…

Na, jó, most már tök jól hallok, minden mást, tök jól érzek mindent, most már kinyithatnám a szemem igazán. Pislogtam párat. A fény, egy kicsit bántotta csak a szemem. Elfordítottam a fejem jobbra.

- Alex. – suttogtam.

- Ivy! – elmosolyodott, melegen, és megkönnyebbülve folytatta. – Itt vagyok, drágám.

Most anya felé fordultam.

- Jól vagy, kicsim? – kérdezte Anya.

- Igen. – motyogtam és feljebb ültem az ágyon, hogy körülnézhessek. Csak négyen voltunk a teremben. Carlisle éppen most rakta el az injekciós tűmet.

- Semmid sem fáj? – kérdezte csak a biztonság kedvéért.

- Az égvilágon semmim. – ráztam a fejem. – Hol van Klara?

- Kicsoda? – kérdezte Anyám, és mikor Alexre néztem, ő félig tátott szájal csodálkozva bámult rám. Azt hitte az anyjára gondolok.

-A lányom. – magyaráztam türelmetlenül. – Hol van Klara?

- Rosalie, eteti. – motyogta elhűlve Alex. Rátámaszkodott mellettem az ágyra és a másik kezével beletúrt a hajamba és megcsókolt. Átölelte a hátát és visszacsókoltam. Ez felszabadított.

- köszönöm. – suttogta a fülembe.

- Lemehetek hozzá? – kérdeztem, mikor Alex elhajolt tőlem.

- Hogyne. – bólogatott Carlisle. – Vezesd le Alex.

A megszólított kézen fogott és elindult velem ki a szobából. Akkor halottam meg Rosaliet, amint dúdol. A szívem nagyot dobbant. Ott van nála a kislányunk. Alex rám mosolygott és leértünk a lépcsőn. Rose ránk nézett és anélkül, hogy befejezte volna a dudorászást ránk mosolygott. Ott tartotta a karjaiban, Klarat. Odamentem hozzájuk és Alex pedig követett. Klara kezei ökölbe szorították Rosalie pólóját és aranyosan egyenletesen szuszogott. Ez védelmet jelentett neki. Még jobban elmosolyodtam és Rosalie átadta nekem a kislányt. Ahogy a kezembe tette elkezdett nyámmogni egy picit aztán rám emelte égszínkék szemeit. Olyanok voltak, mint az én szemeim emberi létemben. Én magam sem értettem, hogy attól hogy fél vámpír lettem, miért lett aranybarna az íriszem, de ez nem foglalkoztatott különösebben. Gyönyörű kislány volt. Akkor tűnt fel, hogy nem csak Rosalie van jelem. Bella és Edward a szőnyegen ültek, Nessie a kanapén törökülésben. Emmett Rosalie mellett ült a kanapén, a másik oldalán pedig Alice. Az Alice mellett lévő karfán pedig Jasper kuporgott. Esme Rosalie mögött állt kezét a lány vállán pihentette. Mackenzie éppen akkor lépett be a házba. biztos levegőzött egyet.

- Nagyon szép vagy. – suttogtam Klaranak.

- Hazavittük a cuccaitokat. – mondta halkan Alice. – Kialakítottam egy szobát a kislánynak.

- Klara. – javítottam ki. – Így hívják. – Alex boldogan rám mosolygott. Nagyon sokat jelentett ez a számára.

- Szép név. – bókolt Rose, mire a többiek helyeslően bólogattak.

Állva ringattam lányunkat a karomban miközben Alex a másik fotel felé irányított engem és én leültem rá, ő pedig a karfájára. Néha végigsimított a baba fejecskéjén, néha pedig puszit nyomott a fejemre, vagy csak simogatta a karomat. Megejtettem néhány könnycseppet. Ezek örömkönnyek voltak és ezt mindenki tudta, pedig csak Edward olvasott a gondolataimban.

17.fejezet

 Na itt van a következő fejezet időben! :) Remélem hogy elnyeri a tetszéseteket és írtok komit. Mert szeretném tudni mi a véleményetek, tényleg! Na olvassatok! :)

A pillanat



Gyorsan teletek, a hetek, és a hasam, őrjítő, már majdnem ijesztő iramban kezdett nőni. Minden héten mentem Carlisle-hoz egy ultrahangra. Szerencsére mindig minden rendben. Még jó hisz vigyáztam maradna. Meg persze Alex is vigyázott rám. A vadászatot már négy hét után, nem tudtam egymagam elintézni, úgyhogy, mindig ő hozott nekem, vért. Vagy őzét, vagy oroszlánét, ami éppen volt. Utáltam, hogy úgy kell etetgetni, mint a kisgyereket, és most már jobban örültem, ha rendes ételt ehettem, mert azt én magam is el tudtam készíteni, merthogy ezek után nem engedtem Alexet főzni. A vért is ő hozza nekem, meg még főz is. Na, nem!

Az volt ezekben az időkben legszebb, hogy egyik szombaton a baba, először rúgott. Ez a kábé, harmadik héten történt. Nagyon-nagyon boldogok voltunk. úgy éreztük, hogy már most szülők vagyunk holott, a baba, még csak a pocakomban volt.

Azt is észrevettem, hogy sokkal többet eszek, ami mindenki szerint várható volt. A kisbabát is táplálnom kell, meg magamat is, így vérből is egyre több kell. A baba azt jobban szereti, ezt már kitapasztaltam.

- Mi lenne, ha délután sétálnánk egyet? – kérdezte Alex, mikor a szokásos bögrémbe, hozott nekem vért. Hm… még mások, a kakaót isszák ebből, én a vért.

- Nem rossz ötlet. – vontam vállat és átvettem tőle a poharat. – Csak megiszom és mehetünk is. – A vér most is elég finom volt, mint mindig. Már három bögrével megittam, ennyi elég kell, hogy legyen.

- Rendben. – leült mellém és átkarolt. Ráemelten a szemét a képernyőre, amit én is bámultam. – Milyen film ez? – fintorgott.

- Emlékezz rám, úgyhogy ne cikizzd! – fenyegettem. Szerettem ezt a filmet. A végén mindig bőgtem, de az egész nagyon jó volt.

- Nézd már a pali holt részeg. – mutatott a képernyőre.

- Azért annyira nem. – védtem. – Csak egy kicsi… öhm… becsípett.

- Egy kicsit? – húzta fel fél szemöldökét.

- Jó lehet, hogy nem ez volt az első söre, de ebbe fojtja a bánatát. – keltem a védelmére ismét. – A családjában gondjaik vannak. Az apja ügyvéd és nem törődik a családdal, a bátyja a 22. szülinapján öngyilkos lett szóval… - felsóhajtottam. – Szegény.

- Hányszor láttad ezt pontosan? – nézett rám.

- Hm… kábé úgy négyszer-ötször. – saccoltam meg. – De nem ez a lényeg. Nem kopik el a CD ha többet nézik.

- A CD nem, de te megunhatod. – mutatott rám.

- Kizárt! – szögezte le.

- Beleestél a pasiba? – kérdezte féltékenynek hangozva.

- Most ugratsz? – nevettem. – Uram isten, dehogy! Csak tetszik a film, nem a pasi a film. És amúgy is van barátnője. Nekem meg itt vagy te.

- Úgy sajnálom. – ironizált. – Pedig összeilletek.

- Teee – mondtam dühösen, de vigyorogva. – Te fogd be a szád!

- Szólásszabadság van. – incselkedett.

- De én azt mondtam, hogy fogd be! – fontam össze a karomat. – Annál is inkább, mert nézni akarom! – belekortyoltam a vérbe.

- Most hova megy, ez a szerencsétlen? – kérdezte intve egyet hetykén a képernyő felé.

- Nézd a filmet és megtudod. – mondtam anélkül, hogy rá néztem volna. –Most hogy így beszéltük, tudod, kimnek fogadnám el ezt a srácot?

- Na?

- A bátyámnak.

Felhúzta fél szemöldökét. Úgy tűnt, ő nem tudja elképzelni. Ő csak az elmebeteg oldalát látja a fiúnak.

- Komolyan. – bizonygattam. – Gondoskodó!

- Szóval, aki ilyen putris lakásban él, egy haverjával, és bicikliken utazik, ja és örökké leissza magát, neked gondoskodó. – vonta le a következtetést.

Nem telik neki kocsira, sem nagyobb és szebb lakásra, és mint említettem az alkoholba fojtja a… - nem tudtam befejezni, mert megcsókolt. Visszacsókoltam és anélkül, hogy odanézem, volna letettem az asztalra. Pár perc múlva abbahagytuk. Alex engedte, hogy megigyam az utolsó korty vért, aztán elindultunk, be a városba. Az eső és az ezzel járó borús ég kedvezett, nekünk a sétára. Csak a kapucninkat kellett felhúzni, hogy ne ázzunk meg, de legalább nem csillogtunk.

- Ivy, - kezdte tétován Alex.

- Tessék? – néztem rá fel, ami a kapucnimtól cseppet sem volt könnyű.

- Ha nem bánnád, mesélhetnél nekem, az életedről egy kicsit bővebben. – mondta. De ha nem akarsz, mert fájó rágondolni, vagy ilyesmi akkor.

- Nem, veled szívesen beszélek róla. – mosolyogtam. – A nagyszüleimre tisztán emlékszem. a nagypapám, nagyon magas volt, elérte a két métert is, a mamám, se volt éppen pici, de azért, ő nem volt olyan magas. Emlékszem, a papám örökké meghagyta a szakállát, de a mamám, nem szerette, azt akarta, hogy vágja le. Mikor erről nyitottak vitát, emlékszem, mindig diszkréten bevonultam a szobába és ott nevettem. – erre az emlékre most is kicsit nevetnem kellett. Alex is kuncogott. – Mindig gyalog mentem suliba, mert elég gyors voltam, szóval, ha késésben, is voltam, akkor is csak az erdőn át kellett futnom. De aztán egyik szülinapomra, azt hiszem a tizedikre, kaptam a mamáéktól, egy biciklit. Azt mondtak, hogy túl furcsa hogy gyalog járok suliba, mert tök messze laktunk a sulitól. Először azt mondtam, hogy én ugyan nem megyek rajta, de papa megtanított bicózni, és attól fogva mindig azzal mentem iskolába. Emlékszem utána mindenki bicikliért köny9örgött a szüleinek a lányok közöl.

- És voltak barátaid? – érdeklődött, most már sokkal felszabadultabban.

- Mindenkivel jóba voltam, néha jókat beszélgettünk, de konkrétan senkivel sem voltam olyan tipikus barátnői kapcsolatba. – feleltem vállat vonva. – Az mellé ültem, aki éppen mellém ült le, vagy egyedül, de nem izgatott különösebben. Sőt egyedül még jobb volt. Akkora helyet foglaltam el a padban amekkorát akartam. – erre is elnevettem magam, meg Alex is.

- És esetleg, egy srác? – kérdezett rá kacéran, mire persze fülig pirultam. Féltem, hogy ezt megkérdezi, de számítottam rá.

- Hát… tetszett egy fiú az osztályból. – mondtam. – De az amolyan rajongás volt inkább.

- Ez jó hír felém. – vigyorgott.

- De azért örülök, hogy nem vele jöttem össze. – kuncogtam. – Már cseppet sem vonzó, amennyire emlékszem rá. Meg már biztos van felesége sőt, talán unokái is…

Fura volt az igazi emberi létre gondolna. Akik folyamatosan öregszenek, aztán végül meghalnak, és utódaik élnek tovább. Nagyon furcsa, de én örülök, hogy nem öregszem. Ki nem örülne?

- De jó volt, szerettem a mamáéknál lakni. – bólogattam visszatérve a gondolataimból. – Gondoltak rám, főztek rám, mostak rám, szerettek, vigyáztak rám. A mamámmal, jót cseverésztünk a papával, meg sokat játszottunk. Ő aktívabb volt az ilyenekben, mint a nagyi…. De most te is mesélj magadról, ha nem bánod? Tudom, hogy megígértem, hogy nem hozom szóba, de szeretném, ha előttem nem fájna, amiről beszélsz…

- Nem, szívesen. – mosolygott. – Apámról nem azok emlékem maradt, mert mint már egyszer mondtam bevitték a háborúba. Anyámmal viszont sok emlékem maradt. Én is jártam suliba, de nekem nem voltak barátaim. Mindenki tök bunkó volt az osztályban, és ami a legrosszabb, hogy a lányok, minden sarkon összesúgtak, ha megláttak, és mindig követtek…

- Tehát már akkor ilyen jól néztél ki? – vigyorogtam.

Csak rám mosolygott aztán folytatta: - Nagyon utáltam őket. Olyan hülye libák voltak. Na, mindegy. Emlékszem, anyuval, mindig sétáltunk egyet este, mikor már alkonyodott. szép faluban laktunk egy Regina nevű városban. Szerettem ott élni. mindig szép volt az idő. Ezért mikor vámpír lettem, és rájöttem, hogy csillogok, a napfényben elköltöztem, Port Angelesbe, de nekem az nem tetszett az a város, és ezért költöztem ide Forksba.

- Érdekes. – ingattam a fejem. – Beugrunk Carlisle-hoz?

- Beugorhatunk.



Szépen visszafordultunk és mire elértük a Cullen-rezedenciát, addigra, már eléggé megáztunk. Carlisle, elvégezte az ultrahangot.

- két hírem van. – mutatta fel két ujját. Elmosolyodtam. – Az egyik, hogy a gyermek kislány lesz.

- Oh. – nyikkantam megmosolyogva és örömömben úgy megszorítottam Alex kezét, hogyha ember lett volna, biztos eltöröm neki. – Ez csodás.

- Szerintem is. – nyugtázta a Carlisle. – A másik hírem pedig az, hogy minden bizonnyal császármetszéssel kell kivennünk a babát.

Erre kicsit ökölbe szorult a gyomrom és engedtem Alex kezének szorításán. Nyilván, el is fehéredtem, még jobban, mint, egyébként.

- Ez annyit tesz, hogy téged elaltatunk, és én addig szépen elvégzem a dolgomat. – magyarázta. - Nem akarok nagyon belemerülni, hogy milyen módon… Egy fél óra, maximum egy óra múlva felébredsz és a kisbaba élve ott lehet a karodban. Gyors és fájdalommentes.

- rendben. – bólintottam és ránéztem Alexre. Megint aggódott. Végigsimítottam hüvelykujjammal a kézfején.

- És tudjátok, hogy már csak alig 3 hét van hátra? – terelte el a témát a császármetszésről.

- Igen. – mondtam. – Számolom, úgy fejben.

- Annyit szeretnék, kérni, hogyha, nem nagy gond, hogy addig, míg nem lesz meg a kisgyerek, ideköltözhetnétek, mert nálatok nem tudom elvégezni, a szülést, és gondolom, rohanni sem szeretnétek az utolsó pillanatban.

- Nem, persze, megértjük. – bólogatott Alex.

- Már lebeszéltem, Alicevel, önként ajánlkozott, hogy szervezi a költözést.

- Ebben biztos voltam. – kuncogtam.

- Akkor mondjuk holnap már itt is alhatnátok. – mondta Carlisle.

- Oké, köszönjük. – mosolyogtam rá hálásan. – Akkor megyünk is, összerámolom, a holmim.

- Erre nem lesz szükség. – libbent be Alice asz ajtón. – Még ti édesen elsétálgattatok, addig én mindent összepakoltam és a többiekkel, elhoztuk ide. Szóval üdv itthon! – rám vigyorgott.

- Köszi, Alice! – odamentem és óvatosan magamhoz öleltem.

Alexszel felmentünk a szobába, aztán édes álomba merültem. Furcsa színes álmaim voltam. Kedvesek, mintha mosolyogtak, nevettek volna. Mikor felébredtem, Alex nem volt ot mellettem. Ho lehet? elfordultam jobb oldalamra, és megláttam egy papírt.



Lent vagyok a nappaliban. Gyere le, ha felkeltél.

Szeretlek



Elmosolyodtam és óvatosan felálltam. Felvettem egy kismamaruhát, amit persze Alice vett nekem – a többi százon kívül – és átkeféltem a hajam. Letipegtem az emeletről és Alex valóban ott ült a nappaliban. Olyan feszülten nézte a tévét, hogy észre se vett.

Mit nézhet ennyire. Sose szeretett filmet nézni, se focit, se mást. Mikor leültem mellé, eltátottam a számat, ő pedig átkarolt. Az Emlékezz rámot nézte és éppen csak kábé tíz perc lehetett hátra a filmből. Na, biztos megint bőgök ez mesés.

- El se hiszem. – mosolyogtam rá.

- Amennyit áradoztál róla, gondoltam itt az ideje, hogy megnézzem. – adott puszit a halántékomra. – És tényleg nem rossz.

- Na, ugye! – vigyorodtam el még jobban. – Nem szoktam hülyeségeket nézni.

- De miért sírsz a végén?

- Mindjárt meglátod.

Csak ültem ott és próbáltam, nem elsírni magam az épület letarolásán miközben a főszereplő srác csak áll az ablaknál, és nem tevén semmiről, meghal. A könnyek akaratlanul, kifolytak a szememből, és a szívem összefacsarodott. Annyira sajnáltam, pedig ez csak egy film.

- Semmi baj, Kicsim. – nyugtatott Alex, de közben nem tudta megállni kuncogás nélkül. – Beismerem, hogy szomorú volt, de most már vége van.

- Örülj neki, hogy te nem tudsz írni! – hüppögtem. – mennyivel jobb lenne, ha most, nem bőgnék itt neked.

- Engem nem zavar. – vont vállat. – Aranyos vagy.

- Kösz. – motyogtam és türelmetlenül letöröltem a könnyeimet. – Hol vannak a többiek?

- Aliceék fent a szobájukban, Rose és Emmett vadásznak, Bella és Edward szintén, Carlisle dolgozik, Nessie még alszik, Esme pedig a konyhában van. – sorolta fel.

Kikapcsoltuk a tévét és sétáltunk egyet az erdőben.



*



Ez így ment két héten keresztül, és már kezdtem unni, a monoton napirendemet. Ébredés, öltözködés, evés, vérivás, tévézés, gyaloglás, vérivás, fürdés vérivás alvás. Már azt kívántam bárcsak a kezemben tarthatnám már a kisgyereket, és végre vége lenne ennek az egésznek, mert már kezdett kicsit teher lenni a számomra a nagy hasam. Alex persze, egy pillanatra sem hagyott magamra, még akkor sem, mikor az arany szemi feketévé váltak. Vasárnap tudtam rávenni, hogy menjen el vadászni. Akkor is nagy vonakodással ment el.

Meddig még?



(Alex szemszöge)



Nem szívesen hagytam ott Ivyt. Tudtam, hogy nincs egyedül, mert az összes Cullen vele van, de azért jobban éreztem magam, mikor ott lehettem vele. Így állapotosan, még elveszettebbek tűnt, mint átlagban. Pedig mindent összevetve, igen talpraesett lány volt…

Furcsa volt, hogy alig van még egy hét és apa leszek. Mintha nem is rólam lenne szó. hanem, valami másik férfiról.

Találtam, három őzet, meg egy kisebb termetű medvét, de ennyi elég is volt, most. Aztán majd Ivyvel ha már túl lesz, rajta eljövünk és nyugiban vadászunk egyet, miközben Rosalie, majd vigyáz a kislányunkra.

Gyorsan hazaértem, alig voltam el egy órát. Benyitottam a Cullen-rezedencia ajtaján. Ivy Bellával és Alicevel ült a kanapén, Edward a fotelban. Esme ahogy hallottam, a konyhában kevergetett valamit. Rosalienak csak a szőke fajtetejét láttam, mert lent ült a kanapé előtt a szőnyegen Emettel. Jaspert nem láttam sehol. Lehet, hogy Carlisleval van valahol?

Becsuktam magam után az ajtót, mire mindenki idenézett. Ivy éppen felállt, hogy odamenjen a bögre vérért az asztalhoz, mikor egy sikkantás hagyta el a száját. Egy pillanatra rám nézett, boldogságot láttam a szemében, meg még valami mást. Talán félelmet? Talán megkönnyebbülést? Nem volt rá időm hogy ezen morfondírozzam. Ivy egy másodperc múlva elvesztette a kapcsolatot a külvilággal és összeesett. Odarohantam hozzá, még mielőtt, a padlóra ért volna.

- Ivy!! – kiabáltam. – Carlisle!!!

A megszólított rögtön ott volt.

- Hozd fel a szobámba. – intett felfelé nyugodtságot víve a hangjába. – Itt az idő…- rám mosolyodott, de én képtelken voltam viszonozni ezt a gesztust. Pedig szerettem, volna. Azon voltam, hogy megtegyem, mert részbe nagyon boldog voltam. De előbb Ivy nyissa ki a szemét.

16.fejezet

Megint előbb elkéstzültem vele! A következúő is lehet hogy kész lesz 23-ára, de nem biztos. :) Írjatok komikat légyszi!!!! :)

Az eredmény




Elszántan elmentem Belláék mellett és elindultam valamerre. Természetesen Ivyvel akartam beszélni. De vajon merre vadászik?

Furcsa egy érzés az biztos. csak menni a vakvilágba, hogy bocsánatot kérj valakitől, akivel alig fél órája bunkóztál. Olyan ez, mintha valakinek akkorát lekevernél, hogy az ájultan esik össze a földön, aztán mikor később bemész a kórházba hozzá látogatóba csak ennyit mondasz: „Sajnálom!” és távozol.

Mivel, én nem akartam ennyivel lezárni, elgondolkodtam rajta vajon, mit mondhatnék, még neki. Melyik az a párbeszéd, amivel nem rontanék, még jobban a helyzetünkön? Melyik szó, az, amivel sikerülne kifejeznem azt, amit, érzek. Szeretlek? Na, nem! Ez az a szó, ami után a romantikus filmekben, a lány felhúzza fél szemöldökét és faképnél, hagyja a pasit, aki persze lohol utána és a vége egy pofon lesz. Na így nem szeretnék járni.

Gőzöm, nem volt merre megyek, ezért megálltam, hogy tájékozódhassak. Merre mehetett Ivy? Próbáltam az illatát követni, de nem éreztem, mást csak a fák, és a páfrányok illatát. Elmentem oda ahol elváltunk. Ott egész jól lehetett érezni az illatát. Hát követtem. Úgy tűnt, mindenfelé járt. Ezek szerint tényleg vadászik. Vagy, vadászott… Megtorpantam egy döglött őz teteme mellett. Nyílván vámpír csinálta, és Ivy illata itt még jobban érződik. Ezt ő fogyasztotta el. Tovább követtem az illatot és végül kilyukadtam, az anyja házánál. Várható volt. Az embernek, ha valami bántja a lelkét, akkor az anyai vállon sírni, a legjobb. De sírt volna utánam?

Megráztam a fejem, hogy kihessegessem ezt a kérdést a fejemből, és miközben emberi tempóban elmentem a bejáratig, még egy kicsit gondolkodtam, a mondanivalómon, de aztán feladtam. Mi a fenének, majd lesz, ami lesz. Vettem egy nagy levegőt, majd hármat koppintottam a fehérre festett fa ajtóra. Egy-két másodperc múlva az ajtó kinyílt és Mackenzie jelent meg ott.

- Nocsak, Alex! – vigyorgott sejtelmesen, meglepően vékony ajkaival.

- Neked is, szia, Mackenzie. – mosolyodtam el.

- Ivy!! – kiáltott egyet hátrafelé. Akkor hallottam meg fentről, a búgást. Mi lehet ez?

- Honnan tudtad, hogy nem hozzád jöttem? – dőltem neki az ajtófélfának.

Erre inkább nem válaszolt csak megforgatta a szemeit és újra felkiáltott az emeletre:

- Eveliiin!

A búgás megszűnt, és ez jól esett. Már zavarta a fülemet. Egy másodper múlva Ivy jött lefelé a lépcsőn.

- Mi történt Mack… - megtorpant az utolsó lépcsőfokon, ahogy meglátott, és beharapta az alsóajkát. Haja vizes volt nyílván most mosott hajat. Ez megmagyarázza az előbbi búgást: Hajszárító volt. Egy fehér köntös volt, rajta ami a derekánál, össze volt kötve lábán nem volt, se cipő se papucs.

- Szia, Ivy! – köszöntem halkan, bűnbánóan.

- Én nem is zavarok tovább. – közölte Mackenzie, és már ott sem volt.

- Alex. – ahogy ezt szép fuvolázó hangján kiejtette, inkább hangozz kérdésnek, mint kijelentésnek, esetleg köszönésnek. Talán azt teszteli, hogy tényleg itt állok-e sután az ajtóban.

- Úgy éreztem, hogy… el kell jönnöm. – habogtam.

- Hát… gyere be. – intett ás lejött a lépcsőn. Beléptem a küszöbön és becsuktam magam után az ajtót és követtem a nappali kanapéjára.

- Honnan tudtad, hogy idejöttem? – Kérdezte homlokráncolva.

- Vámpírszaglás. – vontam vállat. – Jó illatod van.

Lenézett a kezére, majd elbámult másfelé, miközben kicsit megrázta a fejét. Nyilván azt kereste, mint mondjon.

- Ivy. – sóhajtottam. – Ostoba voltam, mikor ott kiabáltam veled, és nem tudom, mi van velem, de tudnod kell, hogy nagyon s… - a számra tett keze, nem engedte, hogy folytassam.

- Alexander. – suttogta. Furcsa érzés lett úrrá rajtam mikor a teljes nevemet kiejtette. Ez talán még sosem fordul elő. – Mind a ketten ugyanolyan hülyék voltunk. De nekem nincs kedvem, azt hallgatni, és mondani, sem hogy mennyire sajnálom. Oké?

- Oké. – bólintottam. – Ivy. – megfogtam mind a két kezét. – Én nem azért mondtam, hogy vetesd el a kisbabát, mert nem akarok gyereket. Hanem mert piszkosul féltelek, téged. Ez egy velem született dolog… hozzá kell szoknod. És én úgy érzem, hogy mi remek szülők lennénk, ha tényleg egy kisbabáról van szó.

A szeme csillogni kezdett és egy könnycsepp végig is gördült azt arcán. Fél kezemmel elengedtem a kezét és letöröltem a nevességet.

- Tényleg így gondolod? – mosolygott rám boldogon.

- Tényleg.

Szorosan átölelt és én visszaöleltem. Simogattam a hátát, megnyugtatóan, bíztatva arra, hogy boldog legyen. Hihetetlen egy érzés szerelmesnek leni…



(Ivy szemszöge)



Alex, visszajött. Azt hittem, hogy neki is szüksége van egy kis időre, hogy átgondolja, de kit érdekel. Jó volt újra ilyen közelről beszívni az illatát. Egy kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Különben, hogy döntöttél ilyen hamar? – kérdeztem kíváncsian.

- Úgy hogy ültem a tornácon, és gondolkodtam. – fogott bele. Aztán átjött Edward és Bella. Bella teljesen kikelt magából, hogy azt kértem tőled vetesd el a babát. Én csak néztem rá, de mindegy. Aztán Edward belevágott, abba a mesébe hogy hogy született meg Renesmee, és hogy ő mennyire féltette Bellát, miközben átváltozott. Azt mondták, hogy ezt tudva döntsek. És döntöttem.

- Gyors volt. – bólintottam. – Én amúgy olvastam a születését. Na, jó nem részletesen, de szerintem kábé olyan felületesen, ahogy Edward elmesélhette. - Felültem egy kicsit. - Gondolom, nem merült bele annyira a részletekbe.

- Természetesen nem. – fintorgott. – Már nem mintha nem lenne alapjáratban, egy szép látvány, amikor valakinek babája születik, természetesen, a szülők számára, de…

Erre elnevettem magam. Az arckifejezésén nem lehet nem nevetni.

- Most mi van? – fonta össze a karját, durcásnak tűnve.

- semmi, de tök vicces vagy, ahogy itt regélsz a gyerekszülés szépségeiről. – háromszor is megakadtam a mondatban, a nevetéstől.

- Nevess csak. – vont vállat. – De én ott leszek veled.

- Ebben biztos vagyok. – már csak kuncogtam. – Ha nem leszel rosszul. – Ezt nem hagyhattam ki.

- Ugyan már. – legyintett. – kikérem magamnak! Vámpír vagyok. Teljes mértékben. Te – itt egy rám mutatással toldotta meg a szavát. - , aki fél vámpír vagy hányhatsz, de én nem!

- hah, vagy csak még, nem ettél rossz vért. – mutattam rá.

- Olyan vér nincs is. – nézett rám furán.

- A beteg állatoké például. – vetettem fel.

- Azokat automatikusan nem fogyasztjuk. – világosított fel kuncogva. – De talán te már ettél, ha ennyire tudod.

- Nem, csak egy tipp volt. – ráztam a fejem. – De visszatérve a rosszullétre, ne is akarj hányni. Szörnyű.

- Gondolom. – bólintott elhúzva a száját.

Nyitódott azt ajtó és odakaptuk a fejünket a zajra.

- Hazajöttem! – kiáltott felfelé, anyám, aztán mikor észrevett minket fülig szaladt a szája. – Szervusz, Alex!

- Jó napot! – biccentett egy kis fél mosollyal Alex.

Anya egyenesen az emeletre ment felfelé, meghagyva nekünk újra a magányt.

- Hol volt, anyukád? – kérdezte Alex.

- Vadászni. – vontam vállat. – Dolgozik, ezért gyakrabban jár vadászni. Fél, hogy elveszíti a fejét aztán… tudod.

- Értem. – bólintottam, és tényleg megértettem. Talán én is ezt tenném. – Láttam neked is ment a vadászat?

- Láttad? – lepődtem meg.

- Megtaláltam az elejtett őzedet. – világosított meg vigyorogva. – Ügyes.

- Hah, csak egyet? – kérdezte fölényesen. – Hármat megtámadtam.

- Oh, elnézést kérek. – színészkedett, Alex, mintha mélyen sajnálná a feltételezését. – ezzel biztos nagyon megsértettem. Legközelebb inkább kérdezek, mint, ítélkezem.

- Hát azt jól teszi, Uram. – mondtam sértődöttnek hangozva.

Ezen nevettünk egy sort és jó érzés volt, újra együtt kacagni Alexszel.



*



- Mondtam, hogy szedned kellene a tablettát. – mondta Alex aggódva, mikor éppen kihánytam magam és a fürdőszobánk kövén ültem ő meg a kád szélének dőlve nézett le rám.

- Már egyre kevesebben rókázok, mit izélsz? – nyögtem és odamentem a csaphoz, hogy kiöblítsem a számat.

- Holnap átmehetnénk Carlisele-hoz. – vélekedett, de határozott volt. – Már bőven eltelt másfél hét is, szóval talán rájön valamire.

- Egyet értek. - sóhajtottam és felé fordulva háttal a csapnak megtámaszkodtam a mosdóban. – Most már tényleg jó lenne tudni.

- Én már biztosra veszem, hogy beigazolódik a gyanúnk. – mondta, de a hangján ott motoszkált a boldogság is, és az aggódás is.

- Alex, nem lesz semmi baj. – simítottam végig a karján. – Csak nyugi. Nagylány vagyok már!

- Tizennyolc vagy. – mondta, mintha nem tudnám.

- Éppen nagykorú. – bólintottam rá, mit sem törődve az enyhe éllel a hangjában. – És különben is te is csak tizenkilenc vagy…

- De nem nekem kell megszülnöm. – mutatott magára, és lerítt róla, hogy ennek a ténynek örül.

- Az igaz. – csóváltam meg a fejem. – Fura is lenne… de Bella is ennyi idős volt, mikor megszülte Nessiet, sőt teljesen ember.

- De őt meg lehetett menteni. – vetette ellen.

- Én meg félig vámpír vagyok Alex. – mutattam magamra. – Ebből nem akarok megint vitát, csak annyit mondok, hogy minden rendben lesz. Tudom, hogy nem a Jóisten vagyok, aki ezt előre tudja és nem is Alice de… te! – hirtelen megvilágosodtam. – Ha már ott vagyunk, megkérdezhetnénk Alicet, hogy lát-e valamit.

- Ha látna, már rég szólt volna. – vont vállat.

- Azért megér egy próbát. – kibámultam a sötétségbe, aztán a karórámra néztem. Fél kilenc felé járt az idő. Felsóhajtottam. – Megyek, lefekszem. Jössz? – néztem rá boci szemekkel.

Erre kicsit elmosolyodott és megfogta feléje nyújtott kezemet. Én vezettem el a szobánkig, már nem mintha nem tudná, merre kell menni. Felvette szokásos hálóingemet és bemásztam mellé az ágyba.

- Érzem, hogy aggódsz. – vádoltam meg. – Alex, én nagyon átérzem, amit te érzel, de ez nem változtat semmin. Úgy értem, és akarom azt a gyereket. És te is akarod, tudom.

- Igen. – vallotta be.

- Ne félj. – bújtam oda hozzá. – Nem lesz semmi baj, oké?

Úgy nézett ki fellélegzett.

- Oké. – megpuszilta a fejemet, majd a számra és kaptam egy puszit, majd hamarosan elaludtam.





Reggel már nem hánytam, pedig majdnem minden reggel szoktam. Ezt jó jelnek vettem. Felöltöztem, aztán indultunk Carlislehoz. Most legalább kiderül mi lesz. Éreztem, hogy Alex feszült mellettem, de csak annyira amennyire én és ez még belefért. Bekopogtunk a Cullen-rezedencia ajtaján, aztán kinyitottuk az üvegajtót. Carlisle már meg is jelent.

- Helló Carlisle! – intettem. – épp téged kereslek.

- A baba ügye miatt? – kérdezte, de inkább kijelentésnek hangzott.

- Igen. – felelte Alex.

Carlisle felvezetett az „irodájába” ahol volt egy ultrahang. Megultrahangozott, és kinyomtatta a leletemet.

- Nos, nem tudom, hogy ez nálatok milyen hírnek számít, de nálam egyértelműen jónak számítana. – mondta. – valóban kisgyereketek lesz.

- uram isten! – attól függetlenül, hogy számítottam rá, még nagy örömmel hasított belém, a felismerés: Anya leszek. – De hisz ez csodás!

Alex nyakába vetettem, magam és csókokkal halmoztam el. Éreztem, hogy a kis aggódása mellett ő is boldog, és ez megnyugtatott.

- Mit kell tudnunk róla? – kérdezte Alex, mikor végre elengedtem. – Úgy értem gondolom, ez nem egy átlagos gyerekvárás.

- Áh, nem! – mondta Carlisle. – Ez még Renesmeenél is gyorsabban fog fejlődni, úgyhogy alig három hónap, esetleg négy.

- Ejha! – tátottam el a számat. – Nem semmi.

- Nem, bizony. – helyeselt Carlisle. – Mint ahogy Renesmee, a gyerek is gyorsabban fog fejlődni, mint egy átlagos gyerek. De ő is olyan tizennyolc év körül áll meg, pont, mikor Nessie, körülbelül, mikor rendesen négy éves lenne.

- Hú, értem. – kicsit fejen ütött ez az egész. – És mi lesz a szüléssel.

- Attól függ. – ingatta a fejét a doktor. – Ha Nagyon vészes lesz, császármetszéssel vesszük ki, de akkor természetesen elaltatunk téged, Ivy. – nyugtatott meg. – Ha nem akkor rendesen… De ha most megbocsátotok, nekem munkába kell mennem. Lesz egy műtétem.

- Persze. – mondtuk kórusban, és Carlisle, már ki is ment.

- na, látod, Alex. – piszkáltam meg a haját. – Semmi baj nem lesz.

- Remélem. – sóhajtott fel. – Boldog vagyok, tudod!

- Ennek örülök! – még szélesebben mosolyogtam, úgy hogy az összes fogamat kimutattam. – Gyere, menjünk le!

- Egy perc. – mutatta fel a mutatóujját, aztán a számhoz érintette az övét, hogy egy hosszú, érzelmes csókban forrjunk össze.

15. fejezet

Meglepi! Egy nappal előbb feltettem, mert ma este sem, és holnap, délután sem leszek, itthon hogy feltegyem, de remélem, örültök, neki és ettől felbuzdultok, majd a komizásra! És ne csak Anita írjon komit, mindenki véleményére kíváncsi vagyok! Jó olvasást!!

Edward és Bella



- Ha nem lennék biztos a vámpírhallásomban, akkor most arra gondolnék, hogy meg kéne vizsgáltatnom magam hallásügyileg. – mondta megütközve Carlisle.

- Az a helyzet hogy öt napja késik a menstruációm, és a hányás is mellette szól. – magyaráztam miközben felálltam és fel alá kezdtem járkálni a szobában. Alex közben megkövülten állt az ajtóban. Arca kifejezéstelen, szája résnyire nyílt.

- Az a helyzet, hogy hiába vizsgálnálak meg. – válaszolta Carlisle. – Azt hogy terhes vagy-e vagy sem, egy-két hét múlva tudnám csak megállapítani.

- Ó értem. – bólogattam, és nagyot nyeltem. – Akkor a jövő héten talán átugrok, rendben?

- Rendben Ivy. – nyugtázta a doktor. – De a lényeg, hogy ne idegesítsd fel magad. Nyugodj meg, és ne izgulj ezen. Majd kiderül.

- És akkor ne szedjem a gyógyszert, ugye? – kérdeztem rá, megvakarva a fejem és megállva az ablakomnál, háttal Alexnek. – Amit adtál?

- Ha ez a gyanúd, akkor talán ne. – felelte.

- Oké, köszönöm. – hálálkodtam. – Akkor jövő héten.

- Igen.

Letettem a telefont és lerogytam az ágyamra. Alex még mindig nem mozdult onnan.

- Nézd, most azt csinálsz, amit akarsz. – engedélyeztem neki és kimentem mellette az ajtón. Vadásznom kellett. Most csak az nyugtatott le.

Mikor kiértem az udvarra akkor ért utol. Egy darabig csak mentünk egymás mellett, de nem szóltunk egy szót sem. Mindkettőnken sokként érte ez az egész.

- Na, jó, Alex. – álltam meg. Ő is velem együtt. – Még semmi sincs kőbe vésve. Lehet, hogy félreértelmeztem a jeleket. Lehet, hogy csak puszta véletlen hogy nem jött meg, és hogy hánytam. Könnyen lehet, hogy pusztán gyomorrontásom volt, és ez az egész csak egy… csak egy félreértés.

- Nem tudom, Ivy. – csóválta a fejét Alex. – Ez túl egyértelmű nekem. Nem hinném, hogy egyszerű véletlen. De ha az is… mit számít?

- Mit számít? – visszhangoztam. – Mit számít, Alex? Azt hiszem, van egy kis különbség a között, hogy van-e bennem egy gyerek, van sem! És lehet, hogy ez neked nem számít, de nekem igenis számít!

- Ivy, itt nem arról van, szó értsd meg! – csapott a térdére Alex. – Hanem arról, hogy mi lesz, a következmény. Mi lesz, ha az kijön belőled? Mi van, ha te neked esetleg valami bajod esik. Magadra nem gondolsz?

- Vannak, olyan helyzetek, amikor nem csak magunkra kell gondolni. – vetettem ellen. – Sőt olyan helyzetek is vannak, mikor a mi lényünk nem érdekes, csak valaki másé, vagy valami más. Ha egy olyan lány kell, akinek csak ő maga számít, keress mást! – a könnyeim kis híján kijöttek, de ezt be akartam fejezni. – És ha, neked nem ér semmi a kettőnk gyereke, akkor most szólj! Akárhogy döntesz, engedem, hogy az legyen.

- Én azt akarom, hogy ne szüld meg, a gyereket! – döntött Alex. Hangja halk volt, de hideg, és semmitmondó.

- Tessék? – leheltem.

- Jól hallottad.

A szememből kijöttek azok a hülye könnyek. Hihetetlen ez az egész. Mintha anyám kapcsolatát élném át.

- Szóval, neked tényleg semmit nem ér, a közös gyermekünk? – suttogtam. – Most úgy viselkedsz, mint az apám. De én nem akarom átélni azt, ami a szüleimmel történt. Én boldog életet akarok, és az egy gyerek nélkül… így már nem lehetséges.

- Azt mondtad, engedet, hogy az legyen, ahogy döntök. – akadékoskodott.

- Azt hittem, azt mondod, hogy itt hagysz, keresel mást.

- Tehát ezt várod tőlem?! – emelte fel a hangját. – Ezt?

- Nem! Azt várom tőled, hogy fogadd el, azt, ami a tény. – én is felemeltem a hangom. A szél is feltámadt bizonyára tőlem. – És lássuk be ez nem is szörnyű. Örülnünk kéne a helyett, egymásnak, ugrunk.

- Akkor azt várod, hogy tapsikoljak? – tette csípőre a kezét.

- Elmondtam, hogy mit várnék. – zártam le a témát. – És még egyszer mondom: Még koránt sem biztos, hogy lesz az a gyerek. De ha lesz én, akkor is világra hozom, akármit mondasz.

- Tehát a kettőnk gyerekébe az én döntésem nem számít?!

- De igen, számít. – bólintottam egy nagyot. – Vagyis számítana, ha érdekelne. De mindegy. Most hagyj vadászni, kérlek.

- Ahogy akarod. – biccentett és már ott sem volt. Le akartam nyelni a gombócot, ami a torkomban keletkezett, de nem sikerült. A sírás megállíthatatlanul tört rám. Elég jól tele lettem vérrel. Most nem volt kedvem hazamenni, Alexhez, hogy megint veszekedjünk egy sort. Fogtam magam és elindultam anyáék házához.

Bekopogtattam az ajtón. Mackenzie nyitott ajtót.

- Szervusz! – köszönt vidáman, de mikor észrevette, hogy sírtam elkomorodott. – Mi a baj?

- Alhatok itt nálatok? – kérdeztem.

- Persze, de mi történt.

- Elmondom. – bólintottam. – Anya?

- Munkába ment. – ráncolta a homlokát, miközben félreállt, hogy be tudjak menni az ajtón. – Nem mondta neked, hogy eladóként dolgozik egy üzletben?

- Nem, nem mondta. – ráztam a fejem. Leültünk a kanapéra egymással szembe törökülésben. Tudtam, hogy Mackenzieben számíthatok. Tényleg úgy gondolok, rá, mint testvéremre, mert sok mindenben hasonlítunk.

- De térjünk át rád. – mondta Mackenzie. Furcsa volt, de ebben a lányban meg volt az az: „Örökké segíteni akarok, mindenkin” kényszer, és ez nem minden eseten jó. Pszichológusnak kéne mennie…

Elregéltem neki mi történt köztünk az erdőben és persze néha pityergésbe fulladt. Ő ilyenkor sajnálkozva, együtt érezve, megsimogatta a kezemet, vagy egy pillanatra magához ölelt, és ezek jól estek. Tudtam, hogy rá számíthatok.

- Ne szomorkodj, Ivy. – veregette meg a vállamat. – Egy kapcsolatban mindig kell egy kicsit civódni, aztán majd rendbe jön.

- De hogy van képem nekem ezzel jönni. – pattantam fel és megtörölgettem a szemet. – hiszen te neked sokkal rosszabb. Te még azt sem találod, akit szeretsz. Bocsi hogy így kitártam neked a problémáimat, de…

Kattant a zár és anya lépett be az ajtón.

- Szia… sztok. – nézett rám. Ő rögtön észrevette a könnyeket. – Jaj, édes, mi a baj?

- Áh, csak hajba kaptunk kicsit Alexszel. – legyintettem szipogva. – Majd rendbe jön. Alhatok itt?

- Persze bár mikor szívem. – ölelt át. – A vendégszoba a tiéd.

- Köszi. – motyogtam és leültem a kanapéra újra.

Hogy lehet az, hogy az a kapcsolat, amiről azt hittem tökéletes, egy szempillantás alatt tönkremegy. Hogy lehet, hogy az a fiú, akit mindennél jobban szerettem, egyszer csak cserben hagy. Hogy lehet, hogy a szüleim, ugyanezt élték át. Az ő kapcsolatuk se élte túl, ezt, a miénk miért élné túl?



(Alex szemszöge)

Amikor kikerültem a látószögéből, emberi tempóra lassítottam. Haza akartam menni, egy kicsit egyedül akartam lenni a gondolataimmal. Azt akartam, hogy mindent tiszta fejjel átgondolhassak.

Sóhajtottam egyet. Leültem a házunk tornácának lépcsőjére, és a kezeimbe temettem az arcomat.

Ivy nem érti mekkora kockázatot vállal azzal, hogy megszül egy gyereket. Nem érti, milyen következményekkel jár ez az egész. A túlzott anyai szeretete, amiről én eddig nem is tudtam most úgy kibukott belőle, hogy elvakítja őt, nem engedi a józanészt előre juttatni, előnyben részesíteni. Csak arra tud gondolni, hogy a gyereket, világra hozza, hogy ne kelljen megölnie. Mert egészen biztosan az a baj, hogy azt hiszi, hogy ha elveteti a gyereket, akkor megöli őt. Pedig ez nem így van. Ő csak megvédené magát. Nem tudom, mivel jár egy fél vámpír gyerek megszülése, egy fél vámpírnak. Erről még nem hallottam. Egyébként is ki gondolta volna, hogy lehet, gyere tőlem? Ki gondolta, hogy egy fél vámpírnak lehet egy vámpírtól gyereke. Senki. Ez egyszerűen lehetetlen.

És egyébként is minek rágódom ezen? Hiszen még az se biztos, hogy lesz gyerek. Lehet, hogy Ivynek volt igaza és ez az egész csak egy félreértelmezett dolog. Mondjuk, erre kicsi az esély, de talán tényleg semmiség, és minden folytatódik, úgy ahogyan régen volt. Hiú remény, belátom, de talán így lesz.

Lépteket hallottam a fűben. Felemeltem a fejem és körülnéztem. Nemsokára Edward és Bella tűnt fel a fák között. Odafutottak hozzám.

- Ivy miért szaladt úgy el az előbb? – kérdezte Bella és megálltam előttem. Látszott, hogy már sejtett valamit. Edward már tudta is azért volt olyan feszült.

- Az a gyanúja hogy… kisbabát vár.

- Komolyan? – mosolygott el Bella. – de hisz ez. Nagyszerű.

Edward csak megkövülten nézett rá. Én úgy szintén.

- De akkor mi a baj? – nézett rám Bella.

- Még kérdezed? – álltam fel, hogy egy magasságba legyek velük. – Ivy meg akarja tartani a gyereket.

- Még mindig nem értem mi itt a probléma? – rázta a fejét Bella. – Szerintem logikus, hogy meg akarja tartani, nem? Hiszen az anyja. Még jó hogy ezt akarja. Én is ezt akartam. És nézz Renesmeere: Egészséges fél vámpír. Ivy anyja is megtartotta a gyereket és nézz a feleségedre: Egészséges fél vámpír.

- Ez nem ugyanaz, Bella. – mondtuk egyszerre Edwarddal.

- Már miért ne lenne ugyanaz? – tárta szét a karját Bella. – Szeretitek egymást. Férj és feleség vagytok. mindig is kitartotok egymás mellett. Egy gyerek nem állhat az utatokba. Ezért…

- Ezért mondtam, hogy ne tartsa meg.

- Nem én azt… - Bella szörnyülködve nézett rám. – Álljunk meg, te attól félsz, hogy ha születne egy gyereke, téged már nem szeretne.

Szégyenkezve lehajtottam a fejemet. Valóban ettől féltem. Én önző hülye!

- Alex. – sóhajtotta Bella. – Ivy szeret téged. Tudom, hogy így van. És te is tudod. Talán jobban, mint én. És én itt garantálni, tudom neked, hogy ez egy baba után sem változik meg higgy nekem!

- És mi van, ha történik valami Ivyvel? – néztem a szemébe. – Azt nem élném túl, az biztos.

- Ivy félig vámpír Alex.

- És félig ember. – mondtam még hozzá. – attól félek, hogy ha megszüli a gyereket, akkor, ő neki valami baja esik.

- nem lesz semmi baj, ez biztos. – biztosította Edward. – Figyelj. Mikor Bella rájött, hogy terhes és hazajöttünk, a nászutunkról elhatároztam, hogy semmiképpen nem engedem neki, hogy megtartsa a babát. Én is szörnyen féltem, hogy történik valami a szülésnél, és erre nekem jóval több okom volt, mint neked. Hiszen Bella teljesen ember volt még akkor. De ő szilárdan elhatározta, hogy megtartja. Még Rosaliet is felhívta ez ügyben, mert tudta, hogy Rose segítene neki hisz imádja a gyerekeket. Rosalietől kért segítséget. Attól a családtagtól, akivel a leggyengébb volt a kapcsolata. Én a végsőkig harcoltam az ellen hogy megtartsa, de végül, lett egy gyerekünk. Igaz, belehalt volna a szülésbe, ha én nem változtatom át, de túlélte. Vámpírként volt esélye túlélni. 100%-osan. És én is rettegtem, hogy elveszítem. Iszonyúan rettegtem ettől a ténytől, de az óta is boldogan élünk.



Ez egy magható történet volt, vagyis inkább tanulságos. Inkább mindkettő. Csak néztem Edwardra, mint a bolondok a diliházban.

- Ezt csak azért mondtam el neked, hogy tud, neked kevesebb okod van félni, hogy Ivyvel történik valami. – megveregette a vállamat. – Tudom, hogy szíved szerint kérnéd, hogy vetesse el, de higgy nekem, így jobb lesz. Boldogok lehettek, hiszen lesz egy közös gyereketek…

- Bizony ám! – bólogatott Bella. – Csak hallgass a szívedre Alex. Ivy még mindig szeret téged, és te is őt. és hamarosan, ha minden igaz, boldog szülők lesztek.



Ezt a pár mondat boldogsággal töltött el. Nekik több tapasztalatukban. És igazat beszélnek. Talán tényleg a szívemre kéne hallgatnom. És a szívem azt diktálja, hogy menjek vissza Ivyhez, kérjek bocsánatot, amiért olyan önző, bunkó voltam vele, és fogadjam el a tényt, hogy lehet, hogy apuka leszek. Nem is lesz ez olyan nehéz.

14.fejezet

Tudom, hogy ez a rész összességében közel sem olyan izgi, mint az előtte lévők, de a vége az és higgyétek el a többiben is pörögni fognak az események!!! :) Jó olvasást! Ja és komikat! Please!!!

A gyanú



Igen, már majdnem 4 hónapja vagyunk itt Tibetben. Nagyon jó volt itt lenni. Szinte minden nap túráztunk Alexszel, és ebben az volt a jó hogy sosem fáradtunk ki. Alex többször is szedett nekem havasi gyopárt, ahogy az előző elhervadt. Mind ezek mellett nagyon el lettem kényeztetve ezekben a hónapokban. Alex, amikor csak megéheztem (emberi ételre) csinált nekem valamit, és rögtön az első napon elment nekem reggel bevásárolni, a faluba. Ezek után rögtön, le akartam én is menni vele, így bemutatta a falucskát. Minden egyes részére emlékezett a kis falunak, nem hiába volt vámpír.

Ezen kívül természetesen egy percet se voltam nélküle, csak mikor elmentem vécére. Még fürödni is együtt fürödtünk, ami nem kicsit dobott fel mindig.

De most már mi tagadás hiányzott Forks. Hiányoztak Belláék, a többi Cullen anya is Mackenzie is, és láttam, hogy Alexnek, is pedig senkihez nem tartozott vér szerint.

- Tudom, hogy te is haza akarsz menni. – mondta egyik reggelimnél.

- Nem tagadom. – motyogtam. – De te is.

- Én sem tagadom. – bólogatott. – Mit gondolsz, mikor menjünk haza?b Még maradhatunk egy-két napot, ha akarod.

- Holnap? – vetettem fel. – De ha te még maradni akarsz, akkor…

- Jó a holnap. – helyeselt. – Majd szépen összepakolunk és… Ivy! – kiáltott utánam, merthogy a gyomrom felkeveredett és épp hogy elértem a vécékagylót. De még be tudtam vágni magam mögött az ajtót.

- Ivy! – kopogott be az ajtón. – Jól vagy?

- Ne gyere be! – nyögtem.

- Nem képzeled, hogy én csak úgy…

- Azt mondtam nem!!! – ordítottam amennyire csak erőm engedte.

Egy darabig csöndben volt, és csak akkor szólalt, meg mikor abbahagytam a rókázást.

- Most már bemehetek?

- Be. – engedélyeztem miközben lehúztam a vécét. Ő rögtön benyitott és leguggolt hozzám.

- mi a baj Ivy? – kérdezte aggódva.

- Csak egy gyomorrontás, semmi komoly. – nyugtattam meg. – Tegnap nem esett jól, az a csirke.

- Mondtam, hogy nekem kellett volna csinálnom. – kuncogott idegesen. – Biztos valami romlottat tettél bele.

- Lehet. – motyogtam.

- Már jobban vagy?

- Igen, azt hiszem. – ingattam a fejem.

- Na gyere szépen. – felvett a karjába és elindult velem a szobáig. Ott lefektetett és betakargatott.

- Jól vagyok, tényleg! – néztem az aggódó szempárba.

- Csak megijesztettél. – sóhajtotta és odabújt mellém. – Legközelebb szólj, mielőtt ki kell menned. Úgy nem lepsz meg annyira.

- Ha tudtam volna szóltam volna. – sóhajtottam fel. – most aludnék, egy kicsit.

- Persze.





*



Mikor felébredtem, megint ki kellett mennem. Alexet a sírba kergettem már ezzel, csak ült és tördelte a kezeit, még én kiürítettem a gyomrom, a számon át. Felvetette, hogy mehetünk pár nappal később is haza, amíg rendbe jövök, de én azt mondtam, hogy Carlisle otthon majd ad gyógyszert és úgy jobb lesz. Nagy nehezen beleegyezett ebbe és másnap a reggeli járattal indultunk haza, azzal, amivel jöttünk még akkaor. Közben felhívtam, mindenkit, hogy hazamegyünk.



Útközben, még vagy kétszer hánytam a hányózacskóba és már kezdett irritálni, hogy mindenki bámul, meg azért kellemetlenül is éreztem magam, hogy ott hányok előttük. Alex nyugtatóan simogatta a hátamat, és dudorászott még el nem aludtam.





Ugyanannyi időbe tellett az út mire hazaértünk, mint idefelé, ez egyértelmű. Annyira kivoltam, hogy arra sem volt erőm, hogy mindenkit körbejárjunk, csak egyenesen hazamentünk és elaludtam, megint.



Reggel már sokkal jobban voltam. Elmentünk anyáékhoz. Örültek nekünk, leültettek, meséltünk nekik a nászutunkról, aztán mentünk a Cullen rezidenciára és ott is ez történt. Közben elmondtam Carlisle-nak a panaszaimat.

- Igen, valószínűleg, egy egyszerű gyomorrontásról van szó. – vélekedett. – Gyere, a szobámba adok egy gyógyszert.

- Rendben.

Követtem az irodájába. A fal tele volt képekkel, a polcok pedig milliónyi könyvet tartottak. Carlisle kihúzta a fiókot, és egy kis kutakodás után elővett egy kis dobozkát.

- Megköszönném, de akkor nem használ. – kuncogtam. Én már csak ilyen babonás vagyok.

- Bizony. – nevetett. – Minden este egyet szedj be belőle. Többet fogsz rókázni, de hamarabb kitisztulsz, tőle.

- Rendben. – bólogattam.

Lementünk a többiekhez a nappaliba. Alexszel mentünk aztán Edwardékhoz. Annyira örültem, hogy látom őket. Renesmee is örült, meg a szülei is. Ők is beszámolót kértek az üdülésünkről. Mi persze mindent elmeséltünk.

- Nahát, akkor csodás nászutatok volt. – mosolygott Bella. – Biztos élvezetes volt.

- Csak az utolsó napot rontotta el, hogy állandóan hánytam. – fejeztem be a beszámolót végleg.

- Uhm… az nem túl jó. – csóválta fintorogva a fejét Renesmee. – Én még sosem hánytam milyen az?

- Pont, ahogy mondtad, nem túl jó. – foglaltam össze. – Egyenesen, borzalmas. Örülj neki, hogy veled még nem történt meg.

- Örülök, is. – bólogatott Nessie. – Kimondta, hogy nem? Csak szimplán kíváncsi voltam.

- Jól van Nessie. – nézett rá Edward.

- Nekem akkor volt ilyen, hogy állandóan hánytam, mikor Renesmee-t vártam. – mosolygott Bella. – De ez nálatok nem hinném, hogy így van…

- Értem. – bólintottam. – Hát… - azt akartam mondani, hogy: hát nem hiszem, de hirtelen szöget ütött valami a fejemben. Felpattantam, a kanapéról és rohantam haza olyan villámgyorsan, ahogy vámpírtempómba tellett. Épp csak hallottam, hogy a nevemet kiáltják utánam, és biztos voltam benne, hogy Alex követni is fog, ha más nem.

Hazarohantam és addig turkáltam a táskámban még meg nem találtam a menzesz- naptáramat. Nem létezik. Holnap lesz, öt napja hogy késik. A telefonomhoz kaptam, épp mikor hallottam, hogy Alex betoppan a lenti ajtón. Bepötyögtem Carlisle számát.

- Igen tessék? – szólt bele Carlisle.

- helló, Carlisle! – köszöntem remegő hangon. Alex bejött az ajtón. – Ivy vagyok…. Kérhetnék, egy vizsgálatot tőled.

- Miért? – furcsállta.

- Mert terhességre gyanakszom.

13. fejezet

Tibet




A másnapunk, is elég aktívan telt. Először Edwardékhoz látogattunk el, anyáékkal, ott voltunk egész délelőtt. Aztán átmentünk a Cullenekhez, náluk úgy nagyjából 3 órát voltunk ott, azt Carlisle-nak , mennie kellett dolgozni, és akkor mentünk el mi is.

Négy óra volt, mire hazamentünk. Jó lesz, ha már Tibetben leszünk. Egy kis nyugalom… Nem mintha nem szeretném Forksot, ezt a kis különleges városkát, és nem mintha nem tetszene egy családos körforgás, minden egyes nap, de már jó lesz Alexszel tényleg kettesben lenni, anélkül hogy átkopogtatnának.

Sőt, most megismertem az anyámat, is, úgyhogy még több okom lenne, egy hetet húzni, Alex szerint, is, de én nem akartam. Már egy hete a szombati nászutat vártam, most nem fogom lefújni. Nem mondom, hogy az, ha az ember megtalálja a saját anyját végre, akit annyit keresett, akit annyit hiányolt, egy kis tény, de egy nászút is elég nagydolog, egy esküvő után. Anyának sem tetszene az ötlet. De Alex viszont örökké ezzel nyaggatott mióta hazaértünk.

- Ivy, biztos, hogy nem szeretnél, még egy-két napot, az édesanyáddal tölteni? – fogta meg a kezem, a konyhában, mikor éppen valami ennivaló után kutattam, csak hogy csináljak valamit. – Megérteném, nem sértődnék meg, oké?

- Alex. – sóhajtottam és megfogtam a másik kezét is. Nem igaz, hogy nem érti. – Biztos, hogy szeretnék, veled nászútra menni. Olyan biztos, mint ahogy itt vagyok, érted? Én nagyon szeretlek, téged, tudod, és nem tudnék, még egy napot se várni, a nászútig.

Amikor ezeket a szavakat kimondtam a szemei felcsillantak, a boldogságtól. Ezt jó érzés volt látni. Elmosolyodott és közel húzott magához.

- Én sem tudnék, Ivy. – vallotta be halkan. – De tudod nagyon jól, hogy ez a kettőnk nászútja, és nem csak az én akaratom számít. Sőt…

- Igen az én akaratom is számít, és én azt akarom, hogy holnap utazzunk, Tibetbe. – vettem két kezem közé az arcát. – Rendben?

- Rendben. – egy pillanatra megcsókolt aztán mélyen a szemembe nézett, és én kis híján elájultam ettől a nézéstől.

- Mi az? – motyogtam lesütve a szemem. Erre ő az állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejem, hogy ránézzek.

- Nagyon szép szemed van. - suttogta édesen. – Néha, olyan jó csak belenézni és elveszni…

- Tudom, milyen érzés. – súgtam neki. –Én is mindig elveszek a szemedben. Olyan, mint egy gyönyörű szép, arany labirintus. Tele szép álmokkal.

Jólesően felsóhajtott aztán felkapott a karjába és elindult velem felfelé.

- Annyira jó érzés, amikor ilyen szépeket mondasz nekem. – vallotta be aranyosan nézve rám. – Annyira leírhatatlanul jó érzés szerelmesnek lenni…

- Igen. – bólogattam helyeslően, de közben végig őt néztem. – Nagyon- nagyon jó érzés, Alex. Én is így érzem, hidd el. – könnyek szöktek a szemembe ettől a szép dologtól, de én magam sem értettem miért. Gyorsan lesütöttem a szemem.

- Miért sírsz? – kérdezte aggódva. Még meg is állt hirtelen.

- Jaj, nehogy félreértsd. – töröltem le a könnyeket. – Ezek örömkönnyek. Annyira boldog vagyok, és én mindenen elkezdek sírni, szóval nem lényeges…

- Ivy ne ijesztgess. – sóhajtott fel megkönnyebbültem. – Azt hittem már valami baj van. – Újra elindult velem a folyosón.

- Ugyan mi bajom lenne? – mosolyogtam rá. – Hiszen ennyire boldog még sosem voltam.

- Akkor remek. – mosolygott vissza.

- Különben, miért jöttünk fel? – kérdeztem mikor letett az ajtóban.

- Csomagolni, miért másért jöttetek volna?

Alice mászott be az ablakon, hatalmas vigyorral az arcán.

- Szia, Alice! – integettünk neki.

- Szervusztok.

Csak akkor vettem észre, hogy két hatalmas zacskót tart a kezében. Uramisten. Csak nem…

- Azok, ugye nem ruhák Alice? – mutattam a zacskókra.

- Mi mások lennének. – súgta a fülembe Alex, hogy csak én halljam.

- De még mennyire hogy azok! – Pakolt le a padlóra. – Az egyik a tiéd, másik Alexé. Tegnap nem tudtam, mit kezdjek, magammal, úgyhogy elmentem, egy kicsit bevásárolni. Gondoltam veszek nektek pár dolgot a nászutatokra. – Kivett egy barna-rózsaszín kabátot az egyik szatyorból. – Ez a tiéd, Ivy! Ha túrázni támadna kedvetek, és itt egy másik, ha csak beugrotok a városba. – Elő húzott egy másikat. Az barna volt, és combig leért. – Hogy tetszik?

- Szuper Alice! – vigyorodtam el. – nagyon jól néznek ki. Köszi, szépen!

- Szívesen Ivy! – Mosolyogva átnyújtotta nekem a két kabátot. – Próbáld fel addig Alexnek is adom az övét.

Alex sportosnak, piros-kék kabátot kapott, utcainak pedig egy rendes fekete dzsekit. Ezek mellett kaptunk, még overálokat, és vastag cuccokat. Csodálkoztam, hogy ennyi minden belefért abba két szatyorba. Minden fel kellett vennünk, hogy Alice kigyönyörködhesse magát a szerzeményeiben aztán mindet betettük, egy nagy bőröndbe, ami Alexé volt, meg pár sport táskába, ami szintén az övé.

- Jaj Ivy, neked vettem egy rohangálós táskát. – mutatott fel egy fekete szép válltáskát. – Tetszik?

- Nagyon, köszi, Alice! – vettem át tőle a táskát. – Hogy háláljam meg?

- Úgy hogy hordod őket! – mosolygott Alice. – Tekintsétek nászajándéknak. Na, rám asszem, már nincs szükség. Itt hagylak egy kicsit titeket, kettesben, oké? Vadásznunk kéne Jasperrel. Sziasztok!

Azzal, mielőtt köszönhettünk volna kiugrott az ablakon.

- Ez kedves volt Alicetől. – vélekedtem a két bőröndre pillantva.

- Igen szerintem is. – helyeselt Alex. – De mint mindig most is túl lelkes, nem?

- Ez ezzel jár barátocskám. – nevettem. – Meg kell szokni, ha Alice a család tagja.

- Az biztos. – kuncogott.



*



Reggel már hétkor felkeltem. Az izgalomtól egyszerűn nem tudtam tovább aludni. Lefürödtem, felöltöztem, megreggeliztem.

- Tudod, hogy most olyan vagy, mint egy kisgyerek. – Kapott fel Alex reggeli után.

- Igen tudom. – megcsókoltam. – És olyan, mint egy nagyon boldog lány. Mikor indul a gépünk?

- Kilenckor. – felelte letéve a földre. – Gyere, még el tudunk köszönni, a többiektől.

Kézen fogott és átszaladtunk, mindenkihez búcsúzkodni. Ez egész gyorsan ment, és Edward azt mondta kivisz minket a reptérre. Így hát beültünk Edward Ezüstszín Volvójába. Bella és Nessie is el akart jönni, de még így is kényelmesen elfértünk. Végig úgy ültem, hogy Alex vállára hajtottam a fejem és fogtam a kezét, és már majdnem elalkudtam, mire kiértünk a reptérre. Kiszálltunk a kocsiból és segítettek kipakolni a kocsiból. Még volt tíz perc hogy felszálljunk a repülőre. Leadtuk a csomagjainkat, aztán várakoztunk. Farkasordító hideg volt, de cseppet sem fáztunk. Persze a látszat kedvéért muszáj volt felvennünk a meleg kabátot. Aztán végre bemondták, hogy a járatunkra fel lehet szállni.

- Higgyétek el, remek nászutatok lesz. – mosolygott ránk szeretetteljesen Bella.

- Igen nekünk hihettek. – karolta át feleségét Edward.

- Tudom. – bólogattam és már kis híján bőgtem. De mi a fenéért? – Ti vagytok a család legnagyobb szerelmesei.

Edward és Bella erre gyors csókot váltottak.

- Hiszünk nektek! – szorította meg a kezem Alex. – Majd találkozunk.

- Igen, jó szórakozást!

- Igen, sziasztok! – integetett Renesmee és mi felszálltunk a gépre. Leültünk a helyünkre aztán pár perc múlva felszállt a gép. Furcsa dolog itt hagyni Forksot. Ha csak pár hónapra is…

- Na? – mosolygott rám Alex. – Milyen érzés?

- A lehető legjobb! – mosolyogtam vissza. – Szeretlek!

- Én is téged. – kuncogott. Szerintem azon mennyiszer mondtuk ezt. De ha egyszer ez az igazság. – Örökkön örökké!

- És még tovább is! – Megcsókoltam, és ez a csók hosszúra sikerült. De édes volt, bódító, és igazán kifejezte mindazt a szerelmet, amit csak éreztem.



Egyszer kellett átszállnunk Moszkvában. Akkor volt, este hat óra, és már igen csak elálmosodtam. Nem tudom, miért, mert általában kilencig-tízig bírom. Talán a korán kelés, miatt vagy a sok pörgés miatt.

- Még nyugodtan alhatsz, Drágám. - simította ki a hajszálákat az arcomból, Alex. – Már nem fogunk átszállni, még van úgy 3 óránk, ha nem négy, a leszállásig.

- Biztos, hogy nem baj? – kérdeztem alig forgó nyelvvel.

- Már miért lenne baj? – kuncogott. – Jó éjt puszi?

Bólintottam egyek. Lágyan megcsókolt aztán bezárult felettem az éjszaka.

Nem tudom mennyit aludtam, de úgy kipattant a szemem, hogy én magam is meglepődtem. A fejemet Alex ölébe hajtottam, a lában fel volt húzva az ülésre. Alex keze a hajamat simogatta. Ásítottam egyet és felültem.

- Jól aludtál, Csipkerózsika? – kuncogott szerelmem.

- Elég jól. – bólogattam. – mennyi ideig aludtam?

- Nagyjából két órát. – saccolta meg. Nem mértem az időt.

- Te pedig halálra untad magad. – sóhajtottam, beletúrva a hajamba. – Hihetetlen vagyok… A nászutunkra megyünk és te meg itt unatkozol. Zsonglőrködnöm, kéne, vagy cigánykerekeznem.

Csak nevetett.

- Nem volt unalmas. – rázta a fejét. – Aranyos, vagy amikor alszol. Jó nézni.

- Értsem úgy, hogy bámulsz? – tettem csípőre a kezem, de nem haragudtam rá valójában. Sokkal inkább tetszett a dolog. Ezt nyílván ő is látta rajtam.

- Többnyire. – vigyorgott.

- Mikor érünk már oda? – türelmetlenkedtem. Rosszabb voltam, mint egy 3 éves állítom.

- Még pár óra. - nézett a telefonja órájára.

- Még? – szörnyülködtem. – Pedig én már nagy szeretnék kettesben lenni veled. – suttognom kellett, hogy mások ne hallják meg.

- Én is, szívem! – vette két keze közé az arcát. – de a türelem nagy erény.

- Ebben a pillanatban nem. – leheltem és áthidalva a köztünk lévő távolságot megcsókoltam. Egyszer csókolt vissza aztán elhúzódtam tőle.

- Nagyon kívánlak. – súgta mohón.

- Akárcsak én. – összeborzoltam kékesfekete haját. Olyan cuki. – De éppen te mondtad, a türelem nagy erény.

- Te pedig azt, hogy ebben a pillanatban nem. – idézte. – Ezt én is tudom, de ha egyszer így van… - meggyötörten nézett rám.

- Nos, annyiszor csókolsz meg ahányszor akarsz. – vontam vállat, mire minden tétovázás nélkül lecsapott a számra. Átkaroltam a nyakát. nem volt mohó a csókunk csak, gyengéd, de ez így elég volt… egyelőre. Így voltunk úgy kábé húsz percig aztán elengedtük egymást.

- Jól csókolsz tudtad? – bókolt nekem, pihegve.

- Most már tudom. – vigyorogtam. – Te is különben.

- Ja, ez csak így mellékesen. – játszotta a durcást.

- Nem. – csóváltam mosolyogva a fejem. – Ez az egyik legjobb tulajdonságod.

- Az egyik? – puszilta meg az arcomat. – Mi a másik?

- Nem csak másik. Van sok. Soroljam?

- Úgy szeretném. – hízelkedett.

- Figyelmes vagy, kedves vagy, gondoskodó vagy, határozott meg talpraesett. – számoltam az ujjamon.

Egy fél mosollyal odahajolt a fülemhez és belesúgta:

- Egyet kihagytál.

- Mit? – jóleső borzongás futott végig rajtam.

- Hogy szerelmes vagyok! – mormolta. – Őrülten szerelmes.

- Oh, felveszem a listámra. – ígértem.

Egy magasságba helyezte az arcunkat és megcsókolt. Most kicsit hevesebben, mint az előbb, de még ez is jó volt. Most, elég volt erre az időre még le nem szállunk a gépről.



*



Negyed tízkor szállt le a gépünk a repülőtéren. Itt még hidegebb volt, mint ott Seattleben. Ebből látszik, hogy már közel vagyunk Tibethez. Taxival mentünk el a városig. Ott kitettek minket Alex kifizette a sofőrnek aztán felmentünk a házunkhoz. A hegyaljban volt. Szép vidéki faház, olyat, amilyet a filmekben lát az ember. Mindet hó fedett be a környéken, tele volt minden fenyőfával, és nagyon megtetszett az egész.

- Uramisten. – tettem a szám elé a kezemet örömömben.

- Tetszik? – karolt át Alex.

- Nagyon-nagyon! – ugráltam aztán a nyakába vetettem magam.

- Na, gyere, menjünk be! – nevetett, mikor letett a földre. Előhalászta a kulcsot a zsebéből még odaértünk, és kinyitotta az ajtót. Aztán feloltotta a villanyt. Ott állva az ajtóban lehetett látni, a konyhát, az étkezőt, és a nappalit is. Fa parketta borított mindent, volt kandalló is, a nappaliban, nagy szőnyeg terült el és egy folyó vezetett a szobák felé. m

- Nagyon otthonos. – vettem le a kesztyűimet, meg a sapkát-sálat. – Nagyon tetszik.

- Örülök. – mosolygott Alex és, miután villámgyorsan levetkőzött lesegítette rólam a kabátomat is.

- El tudom képzelni, hogy itt laktál. – fordultam felé. – jól érezhetted itt magad.

- Eléggé jó volt, igen. – hümmögte aztán hirtelen felkapott a karjába. – De veled, még jobb lesz.

- Azt garantálom. – bólogattam.

Hirtelen vadul csókolt meg. Anélkül hogy láttunk volna, bevitt a szobánkba és lefektetett az ágyra. ez lesz a mi esténk, és csodás lesz!

12. fejezet

Sikerült előbb elkészülnöm, ezzel a fejezettel, és így lehet, hogy az ígért időpontra már fel tudom tenni a következőt! :) Remélem tetszik nektek és írtok komikat!

Sophie és Mackenzie története

- Te vagy az Mackenzie? – kiáltott le az emeletről anyám hangja. Mennyire ismerős, és mennyire melegséget árasztó ez a hang.

- Nem csak én! – kiáltott fel a lány és Anyám arca megjelent a lépcső tetején.

- Úr isten. – nyögte ki és leviharzott a lépcsőn, éppen megállva előttem.

- Ivy? – tette az arcomra a kezét. Alex elengedte az enyémet így a kezemet az övére tehettem.

- Igen én vagyok. – A könnyeim lefolytak az arcomon.

- Istenem. – Anya átölelt. – Annyira hiányoztál és… azt hittem meg…

- Tudom, anya! – szipogtam. – Én is azt hittem. De itt vagyunk, látod?

Szétváltunk és egymásra mosolyogtunk.

- Anya, hadd mutassam be a férjemet, Alexet. – fogtam meg az említett kezét. – Három napos házasok.

- Örvendek. – Anya és Alex kezet fogtak.

- Anya, Mackenzie, azt mondta, többet tudsz a történetről hogy, hogy találtad, meg őt. – mondtam.

- Gyertek, üljünk le a nappaliba. – invitálta anya és mind leültünk a kanapéra.

- Nos. – kezdett bele anya. – Az egész ott kezdődött, hogy apád elrabolt engem, meg akart ölni. De én megszöktem és mivel megtudtam, hogy a szüleimnél vagy oda akartam érted menni, minél hamarabb, hogy el tudjalak, hozni, minél messzebbre költözni, tőle. De mikor odaértem a szüleim házához, már nem voltatok sehol. Attól féltem, hogy apád előbb ért oda, mint én és már nem is éltek. El sem hiszed, mennyit sírtam utánad, ha már könnyeim nincsenek. Keresni akartam saját lakást. Nagyon sok ideig messzi hotelekben szálltam, meg ameddig győztem pénzzel. Aztán egyik nap éppen az egyik hotel melletti erdőben sétálgattam, mikor összetalálkoztam Mackenzivel. Akkor még rendes vámpír volt. Vörös szemekkel, rendes életmóddal. Nagy nehezen, egy hónap alatt sikerült rászoktatnom a vegetáriánus életmódra. Addig az ő házában laktunk és úgy gyakoroltunk. Nem is mertünk emberek közelébe menni.

- Aztán szépen fejlődtünk, már sokkal jobban ment minden, együtt éltünk, de aztán jött apád, és lerombolta a házunkat. Menekülnünk kellett. Hetekbe telt, mire le tudtuk rázni. Ide költöztünk Forksba, azt gondolván, itt biztonságban leszünk. Vettünk egy házast és itt élünk az óta is. Attól féltünk apád ránk talál, ezért is csak este, merünk kimenni a házból.

- Apától, már nem kell félnetek. – nyugtattam meg őket. – Elpusztították.

- Kik voltak azok, akik ezt tették? – döbbent le anya, de látszott, hogy boldog, hiszen végre nem kell félniük.

- Cullenek. – feleltem. – Az a család, akik engem befogadtak. Most már Alex is hozzánk tartozik. Együtt élünk és remekül megvagyunk. Ha ők nem fogadnak be, nem tudom mi lett volna velem. szóval ők pusztították el.

- Találkozhatok velük valaha? – kérdezte anya.

- Amikor csak akarsz.

- Holnap? – vetette fel reménykedve.

- Persze. – bólogattam. – Örülni fognak nektek. Mackenzie. Mi a te történeted, ha már a mesélésnél tartunk.

- Az enyém? – sütötte le a szemét zavarában. – Cseppet sem érdekes.

- De minket azért érdekelne. – szólalt meg Alex.

- Hát… jó. Legyen. – sóhajtotta. – Egy férfi, at hiszem Johanny-nak hívták, letámadott, és meg akart ölni. Ember véren ért. De jött egy fiú, aki megmentett, tőle, de a mérge belém jutott. Végig ott volt, miközben átváltoztam, de mire felébredtem a fájdalomból, már nem volt sehol. Pedig szerettem. Ahogy megláttam, tudtam, hogy szeretem őt. Ahogy átváltoztam, először is táplálkoznom kellett szóval… megöltem pár embert. Erre nem vagyok túl büszke. Ezután annak szenteltem, minden időmet, hogy az a fiút kerestem, de sajnos, semmi sem volt, ami segítsen. A nevét sem tudtam. Csak az arca maradt meg bennem, de az annyira, hogy még mindig itt van előttem. Bármikor le is tudnám rajzolni. – egy pillanatra elábrándozott. – Na, szóval… ennyi a történetem. Aztán épp mikor az erdőben keresgéltem, reménytelenül, akkor talált rám, Sophie.

- Nagyon sajnálom. – fogtam meg a kezét. – Hogy nem találtad, meg őt. De biztos lesz valaki más, akit még nála is jobban fogsz szeretni.

- Nem hinném, Ivy. – csóválta a fejét. – De azért köszönöm, hogy vigasztalsz. Jólesik.

- Igazán nincs mit. – biccentettem.

- Egyébként gratulálok, a házasságotokhoz. - mosolygott anya ránk. - Voltatok már nászúton?

- Nem, majd csak szombaton megyünk. – felelte Alex és megszorította a kezemet.

- Mesélj még egy kicsit magadról, Ivy! – kérte Mackenzie. – Mi történt veled, az elmúl egy évben, míg anyukáddal nem láttátok egymást.

- Ha akarjátok. – vontam vállat.

Mindenről beszámoltam nekik. A bujdosásomról, a hotelban élésről, a Cullen család fogadtatásáról, Alex megismeréséről, Edwardékról, Nessieről, a vérfarkasokról, az együttlétünkről Alexszel, az esküvőnkről, és mindenről, ami csak eszembe jutott. Olyan sokat beszélgettünk, hogy már fél nyolc volt, mire végleg befejeztem, a beszédemet.

- Akkor mi most megyünk. – álltam fel, mert már egy kicsit elálmosodtam.

- Isten ments, hogy ilyen sötétben hazagyalogoljatok. – pattant fel anya. – van egy vendégszobánk az emeleten, alhattok, ott. Egészen pontosan Ivy alhat ott.

- Köszi, anya. – mosolyodtam el. – Hálás vagyok!

- Örülök, hogy itt vagy, szívem! – újra összeölelkeztünk aztán felmentünk Alexszel. Lemosakodtam, és Alexszel bebújtunk az ágyba.

- Aludj, drágám. – suttogta nekem. – Ez a nap tényleg eléggé aktív volt. Eseménydús.

- Ez hihetetlen. – mondtam halkan. – Azt hittem, hogy anyám már… halott és most itt van. Itt vagyunk a házukban… - Az örömkönnyek akaratlanul is kijöttek.

- Tudom, édesem. – puszilt bele a hajamba. – Jó látni, hogy boldog vagy.

- De még a nászutunkon milyen boldog leszek. – vigyorogtam. – Már nagyon várom a szombatot.

- Én is, Ivy! – melegen rám mosolygott. – De akkor aludj. Holnap is elég sürgős napunk lesz, nemde?

- De bizony! – helyeseltem. – Jó éjt puszi?

Megcsókolt aztán szorosan hozzábújtam és hamarosan édes álomba merültem Alex karjaiban.

11.fejezet

Mackenzie




Már három napja volt az esküvőnk. Alexszel, már nagyon vártuk a nászutunkat.

Én már ez alatt a három nap alatt sem tudtam rendesen. Mindig hallottam az a neszt és Alex, egyre jobban aggódott értem. Ő betudta annak hogy csak állatok, de én tudtam hogy nem. És úgy éreztem Alex is tudja, csak engem akar nyugtatni. Milyen édes…

- De hidd el, hogy éjjelenként hallom őket. – bizonygattam egy vadászatból hazafelé jövet. – Te is tudod, hogy nem őrültem meg.

- Igen tudom. – mondta csendesen, és szembe fordult velem. – De nyugodj meg, jó? Semmi baj nincs…

- De ugye, nem titkolsz előlem semmit? – mutattam rá.

- Hiszen megbeszéltük, hogy nincs több titok. – rázta a fejét. – És ha valami baj közeledne, arról tudnánk. Hiszen ott van Alice.

- Igen, ebben igazad van. – bólogattam. – Talán túl sok volt a sürgés-forgás mostanában.

- De majd elmegyünk a nászutunkra és minden tökéletesen nyugodt, és boldog lesz. – húzott magához.

- Igen. – sóhajtottam jólesően és viszonoztam az ölelését. – Meddig maradunk ott?

- Ameddig csak szeretnél! – csókolt bele a hajamba.

- Akármeddig? – néztem fel rá.

- Akármeddig, Édesem. – simított végig az arcomon és megcsókolt. – Gyere, menjünk haza, csinálok neked finom ebédet.

- Hiszen most ettem. – nevettem.

- Csak vicceltem. – mosolygott rám.

Kinyitotta előttem az ajtót és én bementem, majd maga után becsukta.

- Tudod, mit szeretnék most? – hízelegtem neki.

- Mit szeretnél? – suttogta.

- Hogy csókolj meg. – leheltem és ő egy szempillantás alatt odajött hozzám.

- Szeretnéd? – hajolt közel hozzám.

- Mindennél jobban. – Alig fejeztem be az ajka már ott volt az enyémeken. De én közel sem voltam ilyen finom. Egész testemmel hozzányomódtam, beletúrtam, kékesfekete hajába, ő pedig felvett és ráültetett a konyhapultra, hogy ne keljen lehajolnia.

- Nagyon szeretlek, Ivy. – támasztotta a homlokát az enyémnek.

- Én is. –súgtam. – Mennyiszer mondtuk már.

- Valóban. – szorította meg a kezem. – Mert ez az igazság…

És akkor kopogtattak.

- Gyere. – Segített le pultról. Kisétáltunk kézen fogva az ajtóig és kinyitott Alice előtt-

- Szervusz, Alice! – köszönt neki Alex. – Mi járatban?

- Azonnal mondanom kell valamit. – hadarta.

- Gyere be! – intettem.

- Nem, vadászni megyünk Jasperrel, de ezt közölnöm kell. – mondta.

- Mi van Alice? – sürgettem.

- Valami közeledik. – mondta. – Tegnap este láttam. Nem nagy, semmi veszélyes csak valami jön. De semmi mást nem láttam…

- Ennyit? – csodálkozott Alex.

- Neked talán jobban menne? – húzta el a száját Alice.

- Nem, csak ezért kellett ekkora felhajtás? – magyarázta Alex.

- Azt hittem hasznos vagyok. – nézett ránk.

- Az vagy, de ne ijesztgess minket. – csóváltam a fejem. – Már azt hittem, jön a világvége, ahogy itt betoppantál.

- Bocs legközelebb díszkísérettel jövök. – vágott vissza és sértődötten sarkon fordult majd elment. Alex pedig becsukta az ajtót.

- Megbántottam. – motyogtam.

- Nem csak te én is. – ellenkezett. – De majd megbékél.

- Remélem. – néztem a becsukott ajtóra. Alex odanyúlt és a fejemet az államnál fogva maga felé fordította.

- Ne izgulj. – simogatta meg az arcomat, amitől rögtön ellágyultam. – Majd elviszed vásárolni és megbékél.

- Igazad van. – bólogattam. – Ez jó terv.

- Na, látod. – mosolygott. – Nem látogatunk át Edwardékhoz?

- Ellátogathatunk. - vigyorogtam és elindultunk. Odafelé végig nevettünk mindenen. Aztán mikor alig egy pár méter volt a tornácig, Bella sikítva kirohant, de közben nevetett.

- Edward, ne! – nevetett. Edward jött a nyomába. –Tudod, hogy utálom, ha csikizel. Ne csináld, már ez csikis. – Edward kíméletlenül elkezdte csiklandozni, feleségét. Mi Alexszel csak álltunk és nevettünk.

- Jól van, megadom magam! – zihálta Bella, mire Edward leült mellé a fűbe.

- Komolyan?

- Igen, csak ne csikizz meg többet. – kuncogott Bella. – Különben sziasztok! – intett felénk.

- Helló! – köszöntünk vissza kórusban, és leültünk melléjük a földre.

- Miről van szó? – érdeklődtem.

- Bella kezdte. – mutatott rá Edward, az említettre. – Megcsiklandozott, és én meg elkezdtem kergetni, és úgy néz ki én nyertem.

- Képzelem, milyen gyerekesek voltunk. – vonta le a következtetést Bella. – Jó hogy Nessie nem volt itthon. Nem mutatnánk neki túl jó példát, azt hiszem.

- Vicces volt, de aranyos. – mosolygott Alex. – Mi meg gondoltuk átjövünk.

- Nyugodtan, jöhettek bármikor. – mosolygott vissza Bella.



Még pár órát ott beszélgettünk, mikor alkonyodni kezdett. Akkor felálltunk elköszöntünk tőlük és elindultunk hazafelé. Megbeszéltük, hogy versenyt futunk. Megint én vezettem, mint mindig. Csak rohantam, rohantam, mikor meghallottam a neszt. Lefékeztem, és abban a pillanatban leugrott mellém, egy lány. Egy ugrást tettem hátrafelé ijedtemben. Barna hosszú haja volt, hosszúkás arca, arany szeme – tehát vámpír, és vegetáriánus – karcsú testalakja volt és ő is legalább annyira meglepődött, mint én.

- Szia! – köszöntem halkan.

- Mi a baj, Ivy! – állt meg mellettem Alex és mikor észrevette a lányt furcsállva nézett kettőnkre.

- Te ki vagy? – kérdeztem tőle.

- Mackenzie. – mutatkozott be kicsit félénken. – És ti, kik vagytok?

- Ivy és Alex. – mutattam magunkra.

- Ivy? – kérdezett vissza homlokráncolva.

- Igen.

- Ivy Harlow?

- Igen. – bólintottam ismét. – De miért.

- Uram isten. – suttogta a szája elé téve a kezét.

- Mi az? – kérdeztük egyszerre Alexszel.

- Te vagy, Sophie lánya? – rökönyödött meg.

Ledöbbentem. Ismeri az anyámat? Az lehetetlen. Hiszen anyám meghalt. És ki ez a lány itt, aki hirtelen anyámat is és engem is ismer?

- Ki vagy te? – kérdeztem ismét.

- Te vagy Sophie lánya vagy sem? – követelte.

- Én vagyok. – mondtam halkan. – De miért? Hiszen anyám már… nem él.

- Dehogyisnem. – bólintott mosolyogva. – Gyertek, útközben mindent elmondok.

- Na, álljunk meg! – tette fel a kezét Alex. – Hová megyünk.

- Természetesen Ivy édesanyjához. – magyarázta. – Gyertek!

Boldogan mosolyogtam Alexre és megérintettem, az arcát mire visszamosolygott, és elindultunk. Szorosan összefontam a kezünket.

- Mondj el mindent! – követeltem Mackenzie-től.

- Én vagyok a te mostoha testvéred. – magyarázta. – Engem Sophie úgy talált meg. De erről ő jobban tud beszélni, mint én.

- Szóval, te a nevelt lánya vagy? – ráncoltam a homlokom.

- Bizony. – bólogatott. – Nagyon sokast mesélt rólad. Minden vágya hogy újra lásson. Azt hitte megöltek. Azt hitte meghaltál, mert nem talált a nagyszüleidnél, és mivel, ők sem voltak, ott, azt hitte együtt történt veletek valami. Azóta is mindig sír, ha rólad beszél. Nagyon hiányzol neki. Mesélt az apádról, is és attól fél, hogy ő ölt meg téged.

Hirtelen jöttem ki a könnyeim. Alex futtában megcsókolt és ezt suttogta: “Semmi baj.”

- Nem, apám már nem él. – mondtam remegő hangon. – Cullenek, megölték.

- Kik?

- Az új családom. – mondtam. – Alex a férjem, ők pedig a családom. Kedves vámpírok.

- Férjed. – csodálkozott.

- igen. – mosolyogtam Alexre boldogan. – Három napja.

- Gratulálok. – biccentett.

- Köszönjük.

- Megjöttünk. – szólalt meg Mackenzie egy hát előtt megállva. Villanyai már fel voltak kapcsolva.

- Gyertek be. – intett Mackenzie.

- Szent ég. – suttogtam félig sírva. – Az anyám ott van bent!

- Igen, Ivy. – suttogta Alex. – Gyere. Menjünk be hozzá.

- Oké. – vettem egy nagy levegőt és beléptünk Mackenzie után az ajtón.