25. fejezet

Na hoztam nektek egy új fejezetet! Remélem sikerült meglepetést szereznem az új szereplővel kapcsolatban! :) És kérek mindenki hogy KOMIZZON! Mert csak 4 komi után jön a kövi feji!
Na jó olvasást!

Jeffrey


(Mackenzie szemszöge)

Uram isten, nem hiszem el, hogy itt van! Ugyanaz a szem, ugyanaz, a gyönyörű, száj és arc, az a barnás fekete haj, az a pillantás, amitől olyan nyugodt leszek, hogy elfelejtem, minden bajomat.

- Te vagy az? - kérdeztem majdnem némán. Nem akartam hinni a szememnek.

- Én vagyok! - lehelte ő és hirtelen közelebb lépett hozzám. Olyan közel hogy közvetlenül előttem állt. - Élsz! És jól vagy! El se hiszem.

- Jól vagyok! - suttogtam neki. Olyan jó volt hallani, azt a gyönyörű, hangot, mintha csak egy fuvolából áradt volna. - Hogy hívnak?

- Jeffrey! - felelte. - És téged?

- Mackenzie vagyok! - válaszoltam neki és csak bámultam az arany íriszbe. Most egy percre sem nézek másfelé, hátha eltűnik. De muszáj, be kell mutatnom a lányokat neki.

- Jeffrey ők itt a családom tagjai: - intettem feléjük. - Ivy és Rosalie.

Jeffrey kezet rázott mindkettőjükkel. Már én is a bőréhez akartam érni, érezni a bódító illatát, biztonságban akartam lenni vele.

- Jaj, úgy örülök, hogy látlak, megint! - nem tudtam leküzdeni a vágyat és a nyakába ugrottam. - El se tudom mondani mennyire hálás vagyok, amiért megmentettél! Köszönöm neked!

- Szívesen! - suttogta a fülembe és letett a lábaimra.

- Mi azt hiszem, megyünk. - mondta Ivy. - Magatokra hagyunk egy kicsit. Gyertek a barlangba...

- Rendben Ivy. - bólintottam és ők már itt se voltak.

- Jaj, Mackenzie. - sóhajtotta és az ajkát hirtelen az enyémhez érintette. Ebben a csókban benne volt minden,. Neki a sok féltés, az aggódás, a boldogság, nekem az öröm és hitetlenkedés. Az ajkai úgy mozogtak az enyémeken, hogy úgy éreztem teljesen összeillünk. mint a kis puzzle darabkák. Egész testével hozzám nyomódott és két karjával magához szorított, mintha sosem akarna elengedni. Ajánlom is neki...

- Úgy aggódtam érted. - lehelte, mikor elváltak ajkaink. - Nem tudtam túlélted-e az átváltozást, vagy esetleg túlkésőn léptem közbe, annyira féltem.

- Css. - simítottam végig az arcán. - Most már itt vagyok, látod. Ne aggódj.

- Azt hittem soha többet nem látlak viszont. - susogta. - Annyira... hiányoztál.

Lehúzott a páfrányokra hogy leüljünk egy fa tövébe.

- De miért... mentél el? - motyogtam. - Amikor felébredtem miért nem voltál ott?

- A családom óriási veszélyben forgott. - suttogta. - Nem akartalak otthagyni, de már az anyámat megölték, mire odaértem hozzájuk. Apám az utolsó erejéig harcolt, de a vámpírok megölték. Túl kevés volt ő. Nekem is csak az egyiket sikerült megölnöm, a többi megkímélt és elmentek, máig se értem miért. De mire visszamentem hozzád, már nem voltál ott... Nem is tudom, hogy éltem túl ezt a veszteséget. Meghaltak a szüleim, aztán te meg eltűntél... Megfogadtam, hogy addig kereslek, míg meg nem talállak...

- Örülök, hogy sikerült. - súgtam neki. - Mert nagyon szeretlek, ezt tudnod kell... Örökre így lesz!

- Örökre. - tette a kezembe a kezét és megszorította. - De ti egy barlangban laktok?

- Igen, de csak ideiglenesen. - magyaráztam. - Egy Orlen nevű klán, megfenyegette a családunkat, úgyhogy most ide jöttünk, amíg felkészülünk!

- Az orlenek? - hördült fel.

- Ismered őket?

- Ők gyilkolták meg a szüleimet! - hörögte. - Csak nem nyugszanak!

- Nyugodj meg, Jeff! - csitítottam. - A férfi családtagjaink már felkészültek a harcra.

- Úgy mégis mennyien vagytok? - kérdezte kicsit kíváncsian.

Gyors számolást végeztem fejben.

- Tizennégyen, ha Ivy lányát is beleszámoljuk. - mondtam végül. - És akkor még nem számoltam bele a vérfarkasokat.

- Vérfarkasok? - hüledezett.

- Igen, ők is segítenek! - bólogattam. - Gyere, bemutatlak mindenkinek!

- Ne, még ne! - kérte és visszahúzott maga mellé. - Szeretnék még egy kicsi időt eltölteni veled kettesben, ha nem baj?

- Hogy baj-e? - mosolyogtam. - Már miért lenne baj. Én is szeretnék.

- Akkor jó! - sóhajtott boldogan és egy csókkal jutalmazott meg ismét.

- Szeretném tudni, hogy hová tűntél, mikor nem találtalak. - nézett a szemembe.

- Láttam, hogy nem vagy mellettem - kezdtem bele. - és sejtelmem sem volt hol vagy! Nem tudtam merre keresselek, de azt tudtam, hogy meg kell, hogy találjalak. Először szomjas lettem, így... meg kellett ölnöm egy embert. Ezt nem szabadott volna. - suttogtam. - Aztán arra szántam minden egyes percemet, hogy megkeresselek téged. Egy idő múlva elvesztettem a keményt, hogy megtalállak. Aztán Sophie, Ivy anyukája talált rám. Ő fogadott magához. Megtanított rá hogy kell állatvéren élni... Ő is elvesztette a lányát, egészen pontosan azt hitte elvesztette, de aztán egyik nap, összetalálkoztam Ivyvel és a férjével, Alexszel, az erdőben.

- És ez hogy működik? - firtatta. - Úgy értem, hogy nekik van egy lányuk, nem?

- De igen. - bólintottam rá.

- De hogyan...

- Ivy fél vámpír. - válaszoltam mielőtt befejezhette volna a kérdést.

- És Alex ember? - kérdezte.

- Nem, vámpír. - válaszoltam egyszerűen. - Tudod ez bonyolult, Edward és Bella is lefeküdtek, úgy hogy Bella ember volt, Edward meg vámpír, és lett egy lányuk, most ugyanígy történt ez, velük is.

- Hűha. - ámult el Alex. - És gondolod, hogy egyszer, mi is...

- Igen egyszer majd biztos. - mosolyogtam, és ha ember lettem volna, biztos elpirulok.

- Most már tényleg szeretném megismerni a családodat! - bólogatott. - De biztos, hogy nem baj, ha én is megyek?

- Ebben biztos lehetsz! - vigyorogtam rá. - Nagyon szeretetteljes család. Gyere! - kézen fogtam és elindultunk. - És ha vállalod, talán bevesznek a harcba is.

- Mi az, hogy! - mondta nagy komolyan. - Az orlenek ölték meg a családomat. ennyi jár nekik!



Egészen hazáig beszélgettünk. Meséltünk magunkról, és én nagyon boldog voltam, hiszen megtaláltam őt. Azt, akit a világon mindennél jobban szeretek, azt, akit mindig is viszont akartam látni. Ez nekem, a legnagyobb ajándék az élettől, és ő lesz mostantól számomra az élet.

Mikor megérkeztünk a barlanghoz beléptünk a sötétbe. Még szerencse hogy tudtam merre kell menni.

- Mi ez a bűz? - fintorgott Jeff.

- A vérfarkason körbementek az egész barlangban, hogy a mi illatunk ne legyen érezhető. - magyaráztam. - Nem valami kellemes, de biztonságos... Erre! - mutattam az irányt és rögtön meg is láttam a fényességet odabentről.

- Sziasztok! - köszöntem mindenkinek, mire a népes család viszonozta (már a férfitagok is visszatértek). - Szeretnék bemutatni valakit. Ő itt, Jeffrey, az a fiú, aki megmentett engem attól, hogy egy vámpír megöljön. Most találtunk egymásra az erdőben.

- Hallottuk! - legyintett Emmett és odajött Jeffhez. - Rosaliék nem tudták tartani a szájukat! Szervusz! - kezet ráztak. - Emmett vagyok!

Mindenki ugyanígy bemutatkozott neki, és mindenki örült, hogy itt vagy.

- Szeretnék, egy kérdéssel fordulni hozzátok. - kezdte Alex. - Mackenzie említette, hogy egy vámpírhadsereg ellen fogtok harcolni. Szeretnék, csak harcolni a csapatotokban, már csak abból, asz okból kifolyólag is, hogy ez a gárda ölte meg a családomat. És ezt meg kell bosszulnom.

- Természetesen megértjük, és örülünk, hogy csatlakoznál. - jött mellénk Carlisle. - Minden segítségre szükségünk lesz!

- És ezúton üdvözlünk a családban, Jeffrey! - mosolygott ránk melegen Esme, és ha lehetett a boldogságomat fokozni, akkor ég boldogabb voltam ebben a percben!