24. fejezet

A felkészülés




Reggel nagy beszélgetésre ébredtem fel. Kellett egy - két perc mire felfogtam, hogy miről beszélnek. Edward, Carlisle, Alex, Emmett és Jasper a harci taktikákról beszélgettek, de úgy belemerültek, hogy nem figyeltek a hangjukra. Ha már most a harcról beszélnek, mi lesz később? Ettől görcsbe rándult a gyomrom. Felültem a hálózsákomon. Ugyanolyan sötét volt mintha este lenne, tehát abban se lehettem biztos, hogy reggel van-e Akkor pillantottam meg egy medvenagyságú kutyának a sziluettjén mikor körbenéztem. Attól függetlenül, hogy tudtam mi ez, megrémültem.

- Apám. - suttogtam, és ettől mindeni elhallgatott. Tudtam, hogy engem néznek.

- Ne ijedj meg csak Jacob. - mondta nekem Edward némi mosolygással a hangjában.

- Ó... öö szia Jacob! - hümmögtem.

Jacob csak kicsit oldalra fordította nagy fejét, és pislantott egyet, mintha biccentene.

Elmosolyodtam és feltápászkodtam. Valahogy elég rosszul aludtam, mert az összes testrészem elgémberedett. Klara már nem volt mellettem, és persze rögtön aggódva keresni kezdtem. Rosalie tartotta a karjaiban. Ő maga egy lapos tetejű sziklán üldögélt a falnak vetve a hátát és gügyögött valamit a lányomnak. Jól van, legalább jó kezekben van.

Odamentem hozzájuk és megsimítottam a lányom fejét, miközben sutyorogva köszöntem neki.

- Jó reggelt. - jött oda hozzám Alex és egy csókkal köszöntött. - Nincs kedved levegőzni egyet?

- De van. - vágtam rá.

A lámpás halovány fényénél is láttam, hogy széles mosolyra húzza a száját, miközben kézen fog. Ő vezetett kifelé. Nagyjából én is tudtam merre van a kijárat, de nem mondhatnám, hogy bíznék magamban.

Nagyjából öt perc volt mire kijutottunk, és az volt a rossz hogy végig a farkas bűzt kellett szagolni. De ez jó jel volt, mert így senki más nem talál meg minket.

- Jacobék körbefutkosták, az egész barlangot? - kérdeztem halkan.

- Igen tegnap este. - mondta fintorogva.

Erre csak hümmögtem egyet. Nem tudom, itt mindenki olyan könnyen van, mintha csak egy hétvégi kiruccanásra jöttünk volna. Csak én érzem magam... Hogy érzem magam? Félelemről nem igazán lehet beszélni, csak egy nagyon kicsit, a dühről már egy kicsit inkább. De milyen érzés ez?

Ahogy kijjebb értünk a barlangból megláttam a fényt odakintről, aztán pár perc múlva mi is kiértünk. Alex- szel leültünk a kőre a bejáratnál és kémleltük a fákat előttünk.

- Hány óra lehet? - kérdeztem.

- Olyan tíz óra körül. - saccolta meg, aztán átkarolt én meg a vállára hajtottam a fejem. - Nem lesz semmi baj. Alice szerint még csak nem is keresnek.

- Az jó de... - tétováztam.

- De mi?

- Ti annyira könnyen kezelitek a helyzetet. - vágtam bele. - Úgy álltok az egészhez, mint ha csak játék lenne én meg halálra idegeskedem magam, hogy mi lesz veletek, velünk. Hogy mi fog történni, ti hogyan tudjátok... - mondtam volna még tovább, de Alex a mutatóujját a számra tette.

- Ne idegeskedj, oké? - suttogta. - Nem lesz semmi baj! Ha a vérfarkasok is beállnak, teljesen biztos, hogy nyerésre állunk. Nincs miért aggódnod. - elette az ujját a számról, de csak hogy az ajkai vegyék át a helyét. Először csak gyengéden becézgettük egymás ajkait, aztán Alex nyelve bekúszott a számba, és ez felborította mindent bennem. Hirtelen elfelejtettem, hogy hol vagyunk, hogy miért vagyunk itt, hogy esetleg félnem kellene... mindent. Alex karjai biztonságot nyújtottak, ahogy magához ölelt.

Gyengéden beharapta az alsóajkamat és maga felé húzta, aztán ezzel el is vált tőlem,. Mindegyőnk zihált egy kicsit, de nem volt vészes. Most mindeddiginél jobban vágytam rá, de nemet kellett mondanom magamnak, mert tudtam itt egyszerűen lehetetlen lenne, hogy megtörténjen.

- Annyira kívánlak. - suttogta meggyötörten Alex.

- Én is téged, de... - nyeltem egyet. - de most nem lehet.

- Tudom... - nyögte, de azért újra megcsókolt, és újra, meg újra. Már majdnem elvesztettem a fejem mikor elhúzódtam tőle.

- Szeretlek. - mondtam halkan. - Örökre.

- Örökre. - fogta meg a két kezem.

- Gyere, menjünk vissza. - felálltam és magam után húztam. - Most engedd, meg hogy én vezessek! - kértem.

- Csak nehogy eltévedj. - incselkedett velem.

- Talán félsz? - húztam össze a szemem gonoszan rá nézve.

- Rettegek. - suttogta ördögien. Egy halk nevetés hagyta el a számat és húzni kezdtem befelé. Végül én is odataláltam és nem is kellett annyira megerőltetnem magam.

- Na, tessék! - tettem csípőre a kezem. - Nem csak te vagy képes ilyesmire!

- Egy szóval se mondtam, hogy csak én vagyok rá képes! - tartotta fel védekezőn két kezét.

- Miről maradtam le? - kérdezte Emmett.

- Sikeresen visszavezettem minket ide kintről. - vigyorogtam rá Alexre. Aztán leguggoltam a táskámhoz és kivettem belőle a szendvicsemet. Közben odamentem Klarához aki már a vért itta egy üvegből. Mikor meglátta, hogy felé megyek elvette a szájától az üveget és Rose kezébe nyomta majd leszállt az öléből és elindult felém. Mikor a karjaimhoz ért felkaptam a karomba és közben a szendvicsemet majszoltam. Hihetetlen már megint mennyit változott. És most még csak a súlyát se tudjuk lemérni. Szegény nem jó időben született. Születhetett volna éppen a harc után is...

- Alice mit látsz? - hallottam Jasper várakozó hangját és erre odafordultam. Alice semmibe révedő tekintete valahogy mindig megrémisztett még akkor is ha semmi komolyat nem látott.

- El fognak menni a házunkhoz egy órán belül. - mondta Alice pislogva. - Úgy tervezik, hogy megint csak négyen mennek oda, és ha felkészületlenül találnak minket, vagy nem találnak, ott akkor minden további nélkül megkeresnek és harcra hívnak minket.

Hirtelen óriási lett a feszültéség a barlangban. Mindenki aggódva nézett a másikra.

- El kell kezdenünk a felkészülést a harcra. - mondta Alice halál komolyan. Így még sose hallottam beszélni.

- Redben. - döntött Carlisle. - Jasper!

- Számíthattok rám. - állt fel a szikláról a szólított. - Megint...

- Csak ki kéne találni, hol gyakoroljunk. - szólt Alex.

- Van itt a közelben egy rét, ha minden igaz. - mutatott el jobb irányba Carlisle. - Ott tudunk gyakorolni! Gyertek velem, mutatom az utat.

Az összes fiú családtag, Carlisle köré gyűlt. Alex adott egy gyors csókot aztán ő is csatlakozott a csapathoz. És akkor legnagyobb megdöbbenésemre Esme és anya is felálltak.

- Hát ti? - kérdeztem tőlük.

- Megyünk gyakorolni. - közölte nemes egyszerűséggel Esme.

- Hogyan, ti is? - tátottam el a számat. - És én meg csak üljek itt, azt már nem!

- Édesem ezt már megbeszéltük. - jött oda elém Alex. - Neked itt kell maradnod... Klarával.

Ezzel sikerült meggyőznie. Bólintottam egyet beleegyezés gyanánt és egy utolsó csókot váltottam vele. Ő adott egy puszit a lányunk fejére és elindultak Carlisle nyomában kifelé a barlangból.

Én kénytelen kelletlen visszaültem egy sziklára Mackenzie mellé és csak bámultam a kijáratot.

- Estére hazaértnek, biztos. - bizonygatta Mackenzie. - Csak felkészülni mentek.

- Hát persze. - bólogattam és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Mennyit nőtt megint. - simogatta meg Klara fejét a húgom. - Nagyon aranyos. Egy év múlva már tinédzser is lehet.

- Igen. - kuncogtam. Hm, mikor lesz még az! Én már akkor örülni fogok, ha véget ér ez a küzdelem, és megint békesség lesz a családban...

- Alice! - mondta a lányom csengő hangján és kinyújtotta a kezét a lány felé. Alice felkapta a fejét a neve hallatára a körmeiről és vigyorogva kitárta a karját Klara felé. A lányom kicsusszant a kezeim közül és elindult Alice felé. Figyeltem, ahogy kecsesen átszeli a barlangot és végül Alicenél köt ki. Ő képes volt megnyugtatni ebben a percben.

Alicevel játszottak egy kicsit addig én Mackenzivel, és Rosalieval beszélgettem, Bella és Renesmee pedig barkó páztak.

- Nincs kedved elmenni, vadászni? - kérdeztem Rose-t és Mackenzie-t. Igazából, nem is voltam annyira szomjas, de nem akartam csak itt ücsörögni. Úgy tűnt ők sem:

- Dehogynem! - válaszolták kórusban aztán felálltunk.

- Mi elmentünk vadászni. - közöltem Belláékkal.

- Oké. - bólintott Bells. - Vigyázunk Klarára

- Köszönöm. - mondtam hálásan és szaladtam a lányok után.

Jó érzés volt szabadon futni, megint. Olyan volt, mint mikor egy madarat, kiengednek egy kalitkából. Csak száguldani, olyan érzés mintha szállnék. Sikeresen elkaptam egy szarvast és egy hiúzt, de ennyi bőven elég volt. Elindultunk visszafelé, most egy kicsit lassabban, mint az előbb. És akkor hallottuk meg a hangot, mintha valaki a fákon ugrálna.

Lefékeztünk, és füleltünk. Itt volt még a közelben. Ki ez, vagy mi ez?

- Mi lehet...? - Mackenzie nem fejezte be a kérdését, mert valaki leugrott a fáról két méterrel előttünk. Egy fiú volt, éj fekete hajával, sápadt, bőrrel, és arany szemekkel. Összeráncoltam a homlokomat és felegyenesedtünk támadóállásunkból. Ő nem az orlenekhez tartozik. De akkor ki ő? És hogy kerül éppen ide?

- Nem létezik. - suttogta mellettem Mackenzie, mint aki nem akar hinni a szemének.