27. fejezet - és egyben az utolsó...

Na hát, elérkeztünk az utolsó fejezthez Ivy életében. Szerintem nem lett jó a fejezet onnét kezdve hogy rövid... nagyon-nagyon rövid, és biztos sokat fogjátok Kritizálni, de most csak ennyi tellett tőlem :S Én azért nagyon öszöböm hogy olvastatok! :)


Az utolsó fejezet




Az egész Cullen család a Cullen - ház nappalijában ünnepelt. Mindenki nagyon boldog volt végre Jeffrey is bepillanthatott a családunk rendes életébe, és végre minden harcnak vége lett. Klara Alex ölében szundikált ezért csak halkan beszélgethettünk, de ez senkis sem zavart.

- Azt hiszem, mi most már megyünk. - állt fel Alex. - Ivynek is ki kell pihennie magát, Klaranak is szüksége van egy nyugodt alvásra.

- Persze. - bólintottak a többiek, mi meg elköszöntünk és hazamentünk.

- Annyira jó, hogy vége van. - sóhajtottam fel és menet közben átkaroltam Alexet.

- Igen, végre. - bólintott Alex és hajamba csókolt. - Büszke vagyok rád. Amilyen jól használtad az erődet.

- Akárcsak te. - bókoltam neki. - Én is büszke vagyok rád, és szeretlek.

- Én is téged!

Beléptünk a házba, felmentünk az emeletre és behelyeztük az ágyába Klarát. Most kapcsoltam be, egy hét után újra a bébi font, aztán átmentünk a mi szobánkba. Vágytam már Alexre, de egyszerűen annyira fáradt voltam, hogy azt elmondani nem lehet.



*

Másnap reggel, mikor felébredtem, Alex ott állt az ablakban. Tudtam, hogy tudja, hogy felébredtem, de még nem akartam kikelni az ágyból. Nyújtózkodtam, egyet-kettőt aztán felültem.

- Szia! - mondtam halkan, mosolyogva Alexnek, aki megfordult és viszonozta a mosolyt.

- jó reggelt. - felelte és leült az ágy végébe, kezével, meg végigsimított az arcomon. - Jól aludtál?

- Soha jobban. - tettem a kezére a kezem. - hiányzott ez a kényelmes ágy.

- Elhiszem. - sóhajtott fel. - De most már itt vagyunk!

- Tök unalmas lesz az életünk, ezek után. - próbáltam eljátszani, mennyire unom magam, de elég nehéz volt, főleg, hogy ennek a ténynek örültem. Az "unalmas" szócska most annyira boldog jövőt festett a szemem elé, hogy kedvem lett volna ugrándozni. Odakint ha jól hallottam fel is támadt a szél.

- Hát... valószínűleg, de azt hiszem így a legjobb. - kuncogott Alex. - Nekem az örökkévalóság végéig elég volt, az akcióból...

- Ne is mond, nekem is. - fújtam ki a levegőt és hozzábújtam. - Örök időkre elég volt.

- Klara ébredezik, gyere. - húzott magával a gyerekszoba felé. Klara mire mi átértünk, már állt a kiságyában. Tényleg Alice-szel venni neki egy nagyobb ágyat. Kiemeltem az ágyából.

- Gyere, kapsz valamit inni. - mormoltam neki és lementünk, a konyhába. Kivettem a hűtőből, a tejet, kicsit megmelegítettem, hogy ne legyen túl hideg aztán a lányomnak adtam a bögrét.

Neki is túl sok volt a bajból, szerintem. Egy kisgyereknek, semmi körülmények között nem lett volna szabad ilyesmiket átélnie, és sajnáltam Klarát, amiért neki, mégis kellett. Talán mindegyőnk közül őt sajnáltam a legjobban, mert gőze nincs milyen világba csöppent bele, csak annyit tudott, hogy rögtön a születésére rá pár nappal, el kellett mennünk itthonról, bujkálnunk kellett, és harcolnunk kellett. De sajnos ez ellen mi csak ennyit tudtunk tenni, és Klara már így is jobban kezelte a helyzetet, mint bármelyikünk, azt hiszem.

Alex a derekamra csúsztatta a kezét és halántékon csókolt, majd együtt néztük, a kislányunkat. Klara letette a bögrét az asztalra és lekászálódott az etetőszékéből, merthogy erre is képes volt. Odasietett hozzánk és felvettem a karomba.

Itt van előttünk az egész örökkévalóság, együtt leszünk, míg világ a világ, talán még annál is tovább, és boldogok lehetünk, nagyon boldogok, mint egy igazi nagycsalád...

VÉGE

Hát, nagyon szépen köszönöm, leginkább Anita rendszeres komizását, sokat jelentett nekem, azt hiszem ennek köszönhetően sokat fejlődtem. Elképzelhető hogy egyszer majd ha elkap az ihlet, lesz második része a storynak, vagy esetleg elkezdek itt egy újat, de egyenlőre még nem tervezek semmit. Mindazonáltal, a pályázat, még mindig áll, és még mindig várom a jelizőket :D Nagyon szépen köszönöm eddigi olvasóminak, a látogatást!

Regina