18. fejezet

Na feltettem ezt is! Remélem tetszik és szintén írtok komit! :)
Klara




Olyan gyorsan vittem fel, Carlisle orvosi szobájába amilyen gyorsan csak tudtam és közben magamat nyugtatgattam belülről. Lefektettem az ágyra és megfogtam a kezét. Carlisle egy injekciós tűbe töltött altatót és beadta a feleségemnek. Gondolom meg se érezte. Jaj, csak ne essen baja.

- Nyugodj, meg Alex. – nyugtatott Carlisle. Nyílván az arcom csupa félelmet és aggódást tükrözött.

Úgy szorítottam Ivy kezét, hogyha ember lett volna teljesen biztos eltörtem volna neki. Carlisle, mindent előkészített és nekem már a műszerektől is felfordult a gyomrom. Nem akartam végig nézni, mit tesz vele.

- Carlisle. – nyögtem ki. – Nekem, ki kéne mennem.

- Rendben Alex. – bólintott megértően. – Szólok, ha jöhetsz. Behívnád Edwardot, és Esmét?

- Persze. – Adtam Ivy kézfejére egy puszit és kirohantam. Szóltam az említetteknek, hogy Carlisle keresi őket aztán ott álltam a szoba mellett a falnak vetve a hátamat. Csak éljék túl. Csak egyikőjüknek se essen baja.

- Alex. – szólított meg Alice cseppet a sem aggódva. Sokkal inkább vidám volt. – Felhívtam Ivy anyukáját, mindjárt itt lesznek Mackenzivel.

- Rendben. – bólintottam. – Eléjük megyek.

- Nem kell, már kiküldtem Jaspert és Emmettet. – mondta és mellém állt. – Semmi baj nem lesz Alex. Láttam.

Kikerekedtek a szemeim és elmosolyodtam anélkül, hogy rádöbbentem volna.

- tényleg?

- Nem hazudnék soha. – bólogatott Alice. – Mindketten túl fogják élni. Gondolkodtatok már a baba nevén?

Annyira beterített ez a jó hír, hogy egy percig nem tudtam válaszolni neki.

- Nem igazán. – ráztam a fejem.

- Majd biztos kitaláltok valamit. – bizonygatta.

- Mióta vagy te ilyen bizonytalan? – néztem rá.

- Nem vagyok, az csupán még nem döntöttétek, el és így még nem látom. – magyarázta mutogatva is hozzá.

Kinyílott az ajtó és Esme lépett ki rajta. Kezében ott volt az a kis lény, aki a mi gyerekünk volt. Egy fehér pólyába volt bugyolálva és a szeme résnyire volt csak nyitva. Fekete sűrű szempillái voltak, mint Ivynek, és kék szemei. Ezen egy kicsit megakadtam. Gondolom Ivy szemi voltak kékek, mert az enyémek barnák voltak, emberkoromban. Kis kezeit kinyújtotta felém és Esme mosolyogva átadta nekem. Én a karjaimba vettem és mosolyogva ránéztem. A mi lányunk. Ez a két szócska olyan édesen, olyan szépen és családiasan csengett, hogy jó volt kimondani, ha csak gondolatban is. A kislány jobban kinyitotta a szemei és pislogott rám párat. Végigsimítottam kicsi arcán és puszit nyomta kis homlokára. Alice a vállam fölött nézett rá.

- Nagyon tündéri. – vigyorgott a kis csöppségre.

- Igen, az. – bólogattam elérzékenyülve.



Ivy szemszöge



Csak feküdtem ott, de a szememet, nem akartam, és nem is tudtam még kinyitni. Semmit sem éreztem. Sem fájdalmat, se semmit. Az emlékeimet elhomályosította valami, csak pár dolog maradt, meg amiket nem tudtam így hirtelen felismerni. Valami koppanást hallottam az üvegen. Nyilván az eső volt. Számoltam a kopogásokat még ki nem tudtam nyitni a szemeimet. Három, négy, öt…

Mi történt? Az utolsó, amire emlékszem Alex volt. Az ajtóban állt éppen akkor jött haza valahonnan. Vadászatból, igen azt hiszem. Aztán beszivárgott a fejembe a Cullenek képe is, amint ott ülnek velem a… nappaliban. Valami meccset nézünk a tévében. Baseballt, igen. Edwardnak ez a kedvence. Mikor elkezdtük nézni említette is, hogy szeret játszani, és szoktak is a családdal.

Tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc, húsz…



Újabb kép jött be. Egy nagy has. Az enyém. Igen emlékszem, kisbabát vártam. A bögrében, ami az asztalon állt állatvér volt, azt kellett innom, hogy tápláljam, a kisbabát. Lány kisbaba lesz, Carlisle alig két hete mondta el. és azt is hogy császármetszéssel kell kiszedni belőlem. Alex emlékszem szörnyen aggódott értem, de aztán valahogy sikerült lenyugtatnom.

Harmincegy, harminckettő, harminchárom, harmincnégy…

Tényleg hol van most ő? Hol vannak a többiek? Hol vagyok én egyáltalán, és mi történt, abban az időszakban, amikor minden sötét volt? Hirtelen árasztott el az az érzés, az utolsó pillanatban. Hiszen még volt, egy hét a születéséig. Koraszülött lenne. Van ilyen nálunk? És megszületett már vagy, még mindig bennem van, szegény?

Negyvenegy, negyvenkettő, negyvenhárom, negyvennégy, negyvenöt…

Éreztem, ahogy valaki megfogja a kezem. Felismerem ki volt az: Alex. Csak akkor jöttem rá, hogy nem most, fogta meg, hanem, már régóta fogta csak nem figyeltem fel rá. Nem, nem is éreztem. Eddig gondolom, bennem volt az altató érzéstelenítő hatása, és most kezd kimenni a sejtjeimből.

Ötvenkettő, ötvenhárom, ötvennégy, ötvenöt… Kopp, kopp, kopp. Egyre gyorsabban esik. Már majdnem szakad.

Várjunk, ha már belém nyomták az altatót és most már kezd kimenni belőlem, akkor már a kislányunknak meg kellett születnie. Tehát ő is itt van valahol. Az istenit, miért nem tudom kinyitni a szemem?

Hatvanhat, hatvanhét, hatvannyolc, hatvankilenc, hetven…

- Meddig még? – kérdezte Alex a jobb oldalamról.

Ezt kérdezem én is, barátom. – morogtam magamban. Csak akkor tűnt fel, hogy a másik kezemet is fogja valaki. Ez egy melegebb, családiasabb kéz volt, semmiben sem hasonlított Alexéhez. Ez az anyámé volt. Mennyien állhatnak még ebben a szobában? Carlisle biztos, mert válaszolt:

- Még néhány perc, Alex.

Nyolcvan, nyolcvanegy, nyolcvankettő, nyolcvanhárom…

Na, jó, most már tök jól hallok, minden mást, tök jól érzek mindent, most már kinyithatnám a szemem igazán. Pislogtam párat. A fény, egy kicsit bántotta csak a szemem. Elfordítottam a fejem jobbra.

- Alex. – suttogtam.

- Ivy! – elmosolyodott, melegen, és megkönnyebbülve folytatta. – Itt vagyok, drágám.

Most anya felé fordultam.

- Jól vagy, kicsim? – kérdezte Anya.

- Igen. – motyogtam és feljebb ültem az ágyon, hogy körülnézhessek. Csak négyen voltunk a teremben. Carlisle éppen most rakta el az injekciós tűmet.

- Semmid sem fáj? – kérdezte csak a biztonság kedvéért.

- Az égvilágon semmim. – ráztam a fejem. – Hol van Klara?

- Kicsoda? – kérdezte Anyám, és mikor Alexre néztem, ő félig tátott szájal csodálkozva bámult rám. Azt hitte az anyjára gondolok.

-A lányom. – magyaráztam türelmetlenül. – Hol van Klara?

- Rosalie, eteti. – motyogta elhűlve Alex. Rátámaszkodott mellettem az ágyra és a másik kezével beletúrt a hajamba és megcsókolt. Átölelte a hátát és visszacsókoltam. Ez felszabadított.

- köszönöm. – suttogta a fülembe.

- Lemehetek hozzá? – kérdeztem, mikor Alex elhajolt tőlem.

- Hogyne. – bólogatott Carlisle. – Vezesd le Alex.

A megszólított kézen fogott és elindult velem ki a szobából. Akkor halottam meg Rosaliet, amint dúdol. A szívem nagyot dobbant. Ott van nála a kislányunk. Alex rám mosolygott és leértünk a lépcsőn. Rose ránk nézett és anélkül, hogy befejezte volna a dudorászást ránk mosolygott. Ott tartotta a karjaiban, Klarat. Odamentem hozzájuk és Alex pedig követett. Klara kezei ökölbe szorították Rosalie pólóját és aranyosan egyenletesen szuszogott. Ez védelmet jelentett neki. Még jobban elmosolyodtam és Rosalie átadta nekem a kislányt. Ahogy a kezembe tette elkezdett nyámmogni egy picit aztán rám emelte égszínkék szemeit. Olyanok voltak, mint az én szemeim emberi létemben. Én magam sem értettem, hogy attól hogy fél vámpír lettem, miért lett aranybarna az íriszem, de ez nem foglalkoztatott különösebben. Gyönyörű kislány volt. Akkor tűnt fel, hogy nem csak Rosalie van jelem. Bella és Edward a szőnyegen ültek, Nessie a kanapén törökülésben. Emmett Rosalie mellett ült a kanapén, a másik oldalán pedig Alice. Az Alice mellett lévő karfán pedig Jasper kuporgott. Esme Rosalie mögött állt kezét a lány vállán pihentette. Mackenzie éppen akkor lépett be a házba. biztos levegőzött egyet.

- Nagyon szép vagy. – suttogtam Klaranak.

- Hazavittük a cuccaitokat. – mondta halkan Alice. – Kialakítottam egy szobát a kislánynak.

- Klara. – javítottam ki. – Így hívják. – Alex boldogan rám mosolygott. Nagyon sokat jelentett ez a számára.

- Szép név. – bókolt Rose, mire a többiek helyeslően bólogattak.

Állva ringattam lányunkat a karomban miközben Alex a másik fotel felé irányított engem és én leültem rá, ő pedig a karfájára. Néha végigsimított a baba fejecskéjén, néha pedig puszit nyomott a fejemre, vagy csak simogatta a karomat. Megejtettem néhány könnycseppet. Ezek örömkönnyek voltak és ezt mindenki tudta, pedig csak Edward olvasott a gondolataimban.