13. fejezet

Tibet




A másnapunk, is elég aktívan telt. Először Edwardékhoz látogattunk el, anyáékkal, ott voltunk egész délelőtt. Aztán átmentünk a Cullenekhez, náluk úgy nagyjából 3 órát voltunk ott, azt Carlisle-nak , mennie kellett dolgozni, és akkor mentünk el mi is.

Négy óra volt, mire hazamentünk. Jó lesz, ha már Tibetben leszünk. Egy kis nyugalom… Nem mintha nem szeretném Forksot, ezt a kis különleges városkát, és nem mintha nem tetszene egy családos körforgás, minden egyes nap, de már jó lesz Alexszel tényleg kettesben lenni, anélkül hogy átkopogtatnának.

Sőt, most megismertem az anyámat, is, úgyhogy még több okom lenne, egy hetet húzni, Alex szerint, is, de én nem akartam. Már egy hete a szombati nászutat vártam, most nem fogom lefújni. Nem mondom, hogy az, ha az ember megtalálja a saját anyját végre, akit annyit keresett, akit annyit hiányolt, egy kis tény, de egy nászút is elég nagydolog, egy esküvő után. Anyának sem tetszene az ötlet. De Alex viszont örökké ezzel nyaggatott mióta hazaértünk.

- Ivy, biztos, hogy nem szeretnél, még egy-két napot, az édesanyáddal tölteni? – fogta meg a kezem, a konyhában, mikor éppen valami ennivaló után kutattam, csak hogy csináljak valamit. – Megérteném, nem sértődnék meg, oké?

- Alex. – sóhajtottam és megfogtam a másik kezét is. Nem igaz, hogy nem érti. – Biztos, hogy szeretnék, veled nászútra menni. Olyan biztos, mint ahogy itt vagyok, érted? Én nagyon szeretlek, téged, tudod, és nem tudnék, még egy napot se várni, a nászútig.

Amikor ezeket a szavakat kimondtam a szemei felcsillantak, a boldogságtól. Ezt jó érzés volt látni. Elmosolyodott és közel húzott magához.

- Én sem tudnék, Ivy. – vallotta be halkan. – De tudod nagyon jól, hogy ez a kettőnk nászútja, és nem csak az én akaratom számít. Sőt…

- Igen az én akaratom is számít, és én azt akarom, hogy holnap utazzunk, Tibetbe. – vettem két kezem közé az arcát. – Rendben?

- Rendben. – egy pillanatra megcsókolt aztán mélyen a szemembe nézett, és én kis híján elájultam ettől a nézéstől.

- Mi az? – motyogtam lesütve a szemem. Erre ő az állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejem, hogy ránézzek.

- Nagyon szép szemed van. - suttogta édesen. – Néha, olyan jó csak belenézni és elveszni…

- Tudom, milyen érzés. – súgtam neki. –Én is mindig elveszek a szemedben. Olyan, mint egy gyönyörű szép, arany labirintus. Tele szép álmokkal.

Jólesően felsóhajtott aztán felkapott a karjába és elindult velem felfelé.

- Annyira jó érzés, amikor ilyen szépeket mondasz nekem. – vallotta be aranyosan nézve rám. – Annyira leírhatatlanul jó érzés szerelmesnek lenni…

- Igen. – bólogattam helyeslően, de közben végig őt néztem. – Nagyon- nagyon jó érzés, Alex. Én is így érzem, hidd el. – könnyek szöktek a szemembe ettől a szép dologtól, de én magam sem értettem miért. Gyorsan lesütöttem a szemem.

- Miért sírsz? – kérdezte aggódva. Még meg is állt hirtelen.

- Jaj, nehogy félreértsd. – töröltem le a könnyeket. – Ezek örömkönnyek. Annyira boldog vagyok, és én mindenen elkezdek sírni, szóval nem lényeges…

- Ivy ne ijesztgess. – sóhajtott fel megkönnyebbültem. – Azt hittem már valami baj van. – Újra elindult velem a folyosón.

- Ugyan mi bajom lenne? – mosolyogtam rá. – Hiszen ennyire boldog még sosem voltam.

- Akkor remek. – mosolygott vissza.

- Különben, miért jöttünk fel? – kérdeztem mikor letett az ajtóban.

- Csomagolni, miért másért jöttetek volna?

Alice mászott be az ablakon, hatalmas vigyorral az arcán.

- Szia, Alice! – integettünk neki.

- Szervusztok.

Csak akkor vettem észre, hogy két hatalmas zacskót tart a kezében. Uramisten. Csak nem…

- Azok, ugye nem ruhák Alice? – mutattam a zacskókra.

- Mi mások lennének. – súgta a fülembe Alex, hogy csak én halljam.

- De még mennyire hogy azok! – Pakolt le a padlóra. – Az egyik a tiéd, másik Alexé. Tegnap nem tudtam, mit kezdjek, magammal, úgyhogy elmentem, egy kicsit bevásárolni. Gondoltam veszek nektek pár dolgot a nászutatokra. – Kivett egy barna-rózsaszín kabátot az egyik szatyorból. – Ez a tiéd, Ivy! Ha túrázni támadna kedvetek, és itt egy másik, ha csak beugrotok a városba. – Elő húzott egy másikat. Az barna volt, és combig leért. – Hogy tetszik?

- Szuper Alice! – vigyorodtam el. – nagyon jól néznek ki. Köszi, szépen!

- Szívesen Ivy! – Mosolyogva átnyújtotta nekem a két kabátot. – Próbáld fel addig Alexnek is adom az övét.

Alex sportosnak, piros-kék kabátot kapott, utcainak pedig egy rendes fekete dzsekit. Ezek mellett kaptunk, még overálokat, és vastag cuccokat. Csodálkoztam, hogy ennyi minden belefért abba két szatyorba. Minden fel kellett vennünk, hogy Alice kigyönyörködhesse magát a szerzeményeiben aztán mindet betettük, egy nagy bőröndbe, ami Alexé volt, meg pár sport táskába, ami szintén az övé.

- Jaj Ivy, neked vettem egy rohangálós táskát. – mutatott fel egy fekete szép válltáskát. – Tetszik?

- Nagyon, köszi, Alice! – vettem át tőle a táskát. – Hogy háláljam meg?

- Úgy hogy hordod őket! – mosolygott Alice. – Tekintsétek nászajándéknak. Na, rám asszem, már nincs szükség. Itt hagylak egy kicsit titeket, kettesben, oké? Vadásznunk kéne Jasperrel. Sziasztok!

Azzal, mielőtt köszönhettünk volna kiugrott az ablakon.

- Ez kedves volt Alicetől. – vélekedtem a két bőröndre pillantva.

- Igen szerintem is. – helyeselt Alex. – De mint mindig most is túl lelkes, nem?

- Ez ezzel jár barátocskám. – nevettem. – Meg kell szokni, ha Alice a család tagja.

- Az biztos. – kuncogott.



*



Reggel már hétkor felkeltem. Az izgalomtól egyszerűn nem tudtam tovább aludni. Lefürödtem, felöltöztem, megreggeliztem.

- Tudod, hogy most olyan vagy, mint egy kisgyerek. – Kapott fel Alex reggeli után.

- Igen tudom. – megcsókoltam. – És olyan, mint egy nagyon boldog lány. Mikor indul a gépünk?

- Kilenckor. – felelte letéve a földre. – Gyere, még el tudunk köszönni, a többiektől.

Kézen fogott és átszaladtunk, mindenkihez búcsúzkodni. Ez egész gyorsan ment, és Edward azt mondta kivisz minket a reptérre. Így hát beültünk Edward Ezüstszín Volvójába. Bella és Nessie is el akart jönni, de még így is kényelmesen elfértünk. Végig úgy ültem, hogy Alex vállára hajtottam a fejem és fogtam a kezét, és már majdnem elalkudtam, mire kiértünk a reptérre. Kiszálltunk a kocsiból és segítettek kipakolni a kocsiból. Még volt tíz perc hogy felszálljunk a repülőre. Leadtuk a csomagjainkat, aztán várakoztunk. Farkasordító hideg volt, de cseppet sem fáztunk. Persze a látszat kedvéért muszáj volt felvennünk a meleg kabátot. Aztán végre bemondták, hogy a járatunkra fel lehet szállni.

- Higgyétek el, remek nászutatok lesz. – mosolygott ránk szeretetteljesen Bella.

- Igen nekünk hihettek. – karolta át feleségét Edward.

- Tudom. – bólogattam és már kis híján bőgtem. De mi a fenéért? – Ti vagytok a család legnagyobb szerelmesei.

Edward és Bella erre gyors csókot váltottak.

- Hiszünk nektek! – szorította meg a kezem Alex. – Majd találkozunk.

- Igen, jó szórakozást!

- Igen, sziasztok! – integetett Renesmee és mi felszálltunk a gépre. Leültünk a helyünkre aztán pár perc múlva felszállt a gép. Furcsa dolog itt hagyni Forksot. Ha csak pár hónapra is…

- Na? – mosolygott rám Alex. – Milyen érzés?

- A lehető legjobb! – mosolyogtam vissza. – Szeretlek!

- Én is téged. – kuncogott. Szerintem azon mennyiszer mondtuk ezt. De ha egyszer ez az igazság. – Örökkön örökké!

- És még tovább is! – Megcsókoltam, és ez a csók hosszúra sikerült. De édes volt, bódító, és igazán kifejezte mindazt a szerelmet, amit csak éreztem.



Egyszer kellett átszállnunk Moszkvában. Akkor volt, este hat óra, és már igen csak elálmosodtam. Nem tudom, miért, mert általában kilencig-tízig bírom. Talán a korán kelés, miatt vagy a sok pörgés miatt.

- Még nyugodtan alhatsz, Drágám. - simította ki a hajszálákat az arcomból, Alex. – Már nem fogunk átszállni, még van úgy 3 óránk, ha nem négy, a leszállásig.

- Biztos, hogy nem baj? – kérdeztem alig forgó nyelvvel.

- Már miért lenne baj? – kuncogott. – Jó éjt puszi?

Bólintottam egyek. Lágyan megcsókolt aztán bezárult felettem az éjszaka.

Nem tudom mennyit aludtam, de úgy kipattant a szemem, hogy én magam is meglepődtem. A fejemet Alex ölébe hajtottam, a lában fel volt húzva az ülésre. Alex keze a hajamat simogatta. Ásítottam egyet és felültem.

- Jól aludtál, Csipkerózsika? – kuncogott szerelmem.

- Elég jól. – bólogattam. – mennyi ideig aludtam?

- Nagyjából két órát. – saccolta meg. Nem mértem az időt.

- Te pedig halálra untad magad. – sóhajtottam, beletúrva a hajamba. – Hihetetlen vagyok… A nászutunkra megyünk és te meg itt unatkozol. Zsonglőrködnöm, kéne, vagy cigánykerekeznem.

Csak nevetett.

- Nem volt unalmas. – rázta a fejét. – Aranyos, vagy amikor alszol. Jó nézni.

- Értsem úgy, hogy bámulsz? – tettem csípőre a kezem, de nem haragudtam rá valójában. Sokkal inkább tetszett a dolog. Ezt nyílván ő is látta rajtam.

- Többnyire. – vigyorgott.

- Mikor érünk már oda? – türelmetlenkedtem. Rosszabb voltam, mint egy 3 éves állítom.

- Még pár óra. - nézett a telefonja órájára.

- Még? – szörnyülködtem. – Pedig én már nagy szeretnék kettesben lenni veled. – suttognom kellett, hogy mások ne hallják meg.

- Én is, szívem! – vette két keze közé az arcát. – de a türelem nagy erény.

- Ebben a pillanatban nem. – leheltem és áthidalva a köztünk lévő távolságot megcsókoltam. Egyszer csókolt vissza aztán elhúzódtam tőle.

- Nagyon kívánlak. – súgta mohón.

- Akárcsak én. – összeborzoltam kékesfekete haját. Olyan cuki. – De éppen te mondtad, a türelem nagy erény.

- Te pedig azt, hogy ebben a pillanatban nem. – idézte. – Ezt én is tudom, de ha egyszer így van… - meggyötörten nézett rám.

- Nos, annyiszor csókolsz meg ahányszor akarsz. – vontam vállat, mire minden tétovázás nélkül lecsapott a számra. Átkaroltam a nyakát. nem volt mohó a csókunk csak, gyengéd, de ez így elég volt… egyelőre. Így voltunk úgy kábé húsz percig aztán elengedtük egymást.

- Jól csókolsz tudtad? – bókolt nekem, pihegve.

- Most már tudom. – vigyorogtam. – Te is különben.

- Ja, ez csak így mellékesen. – játszotta a durcást.

- Nem. – csóváltam mosolyogva a fejem. – Ez az egyik legjobb tulajdonságod.

- Az egyik? – puszilta meg az arcomat. – Mi a másik?

- Nem csak másik. Van sok. Soroljam?

- Úgy szeretném. – hízelkedett.

- Figyelmes vagy, kedves vagy, gondoskodó vagy, határozott meg talpraesett. – számoltam az ujjamon.

Egy fél mosollyal odahajolt a fülemhez és belesúgta:

- Egyet kihagytál.

- Mit? – jóleső borzongás futott végig rajtam.

- Hogy szerelmes vagyok! – mormolta. – Őrülten szerelmes.

- Oh, felveszem a listámra. – ígértem.

Egy magasságba helyezte az arcunkat és megcsókolt. Most kicsit hevesebben, mint az előbb, de még ez is jó volt. Most, elég volt erre az időre még le nem szállunk a gépről.



*



Negyed tízkor szállt le a gépünk a repülőtéren. Itt még hidegebb volt, mint ott Seattleben. Ebből látszik, hogy már közel vagyunk Tibethez. Taxival mentünk el a városig. Ott kitettek minket Alex kifizette a sofőrnek aztán felmentünk a házunkhoz. A hegyaljban volt. Szép vidéki faház, olyat, amilyet a filmekben lát az ember. Mindet hó fedett be a környéken, tele volt minden fenyőfával, és nagyon megtetszett az egész.

- Uramisten. – tettem a szám elé a kezemet örömömben.

- Tetszik? – karolt át Alex.

- Nagyon-nagyon! – ugráltam aztán a nyakába vetettem magam.

- Na, gyere, menjünk be! – nevetett, mikor letett a földre. Előhalászta a kulcsot a zsebéből még odaértünk, és kinyitotta az ajtót. Aztán feloltotta a villanyt. Ott állva az ajtóban lehetett látni, a konyhát, az étkezőt, és a nappalit is. Fa parketta borított mindent, volt kandalló is, a nappaliban, nagy szőnyeg terült el és egy folyó vezetett a szobák felé. m

- Nagyon otthonos. – vettem le a kesztyűimet, meg a sapkát-sálat. – Nagyon tetszik.

- Örülök. – mosolygott Alex és, miután villámgyorsan levetkőzött lesegítette rólam a kabátomat is.

- El tudom képzelni, hogy itt laktál. – fordultam felé. – jól érezhetted itt magad.

- Eléggé jó volt, igen. – hümmögte aztán hirtelen felkapott a karjába. – De veled, még jobb lesz.

- Azt garantálom. – bólogattam.

Hirtelen vadul csókolt meg. Anélkül hogy láttunk volna, bevitt a szobánkba és lefektetett az ágyra. ez lesz a mi esténk, és csodás lesz!