17.fejezet

 Na itt van a következő fejezet időben! :) Remélem hogy elnyeri a tetszéseteket és írtok komit. Mert szeretném tudni mi a véleményetek, tényleg! Na olvassatok! :)

A pillanat



Gyorsan teletek, a hetek, és a hasam, őrjítő, már majdnem ijesztő iramban kezdett nőni. Minden héten mentem Carlisle-hoz egy ultrahangra. Szerencsére mindig minden rendben. Még jó hisz vigyáztam maradna. Meg persze Alex is vigyázott rám. A vadászatot már négy hét után, nem tudtam egymagam elintézni, úgyhogy, mindig ő hozott nekem, vért. Vagy őzét, vagy oroszlánét, ami éppen volt. Utáltam, hogy úgy kell etetgetni, mint a kisgyereket, és most már jobban örültem, ha rendes ételt ehettem, mert azt én magam is el tudtam készíteni, merthogy ezek után nem engedtem Alexet főzni. A vért is ő hozza nekem, meg még főz is. Na, nem!

Az volt ezekben az időkben legszebb, hogy egyik szombaton a baba, először rúgott. Ez a kábé, harmadik héten történt. Nagyon-nagyon boldogok voltunk. úgy éreztük, hogy már most szülők vagyunk holott, a baba, még csak a pocakomban volt.

Azt is észrevettem, hogy sokkal többet eszek, ami mindenki szerint várható volt. A kisbabát is táplálnom kell, meg magamat is, így vérből is egyre több kell. A baba azt jobban szereti, ezt már kitapasztaltam.

- Mi lenne, ha délután sétálnánk egyet? – kérdezte Alex, mikor a szokásos bögrémbe, hozott nekem vért. Hm… még mások, a kakaót isszák ebből, én a vért.

- Nem rossz ötlet. – vontam vállat és átvettem tőle a poharat. – Csak megiszom és mehetünk is. – A vér most is elég finom volt, mint mindig. Már három bögrével megittam, ennyi elég kell, hogy legyen.

- Rendben. – leült mellém és átkarolt. Ráemelten a szemét a képernyőre, amit én is bámultam. – Milyen film ez? – fintorgott.

- Emlékezz rám, úgyhogy ne cikizzd! – fenyegettem. Szerettem ezt a filmet. A végén mindig bőgtem, de az egész nagyon jó volt.

- Nézd már a pali holt részeg. – mutatott a képernyőre.

- Azért annyira nem. – védtem. – Csak egy kicsi… öhm… becsípett.

- Egy kicsit? – húzta fel fél szemöldökét.

- Jó lehet, hogy nem ez volt az első söre, de ebbe fojtja a bánatát. – keltem a védelmére ismét. – A családjában gondjaik vannak. Az apja ügyvéd és nem törődik a családdal, a bátyja a 22. szülinapján öngyilkos lett szóval… - felsóhajtottam. – Szegény.

- Hányszor láttad ezt pontosan? – nézett rám.

- Hm… kábé úgy négyszer-ötször. – saccoltam meg. – De nem ez a lényeg. Nem kopik el a CD ha többet nézik.

- A CD nem, de te megunhatod. – mutatott rám.

- Kizárt! – szögezte le.

- Beleestél a pasiba? – kérdezte féltékenynek hangozva.

- Most ugratsz? – nevettem. – Uram isten, dehogy! Csak tetszik a film, nem a pasi a film. És amúgy is van barátnője. Nekem meg itt vagy te.

- Úgy sajnálom. – ironizált. – Pedig összeilletek.

- Teee – mondtam dühösen, de vigyorogva. – Te fogd be a szád!

- Szólásszabadság van. – incselkedett.

- De én azt mondtam, hogy fogd be! – fontam össze a karomat. – Annál is inkább, mert nézni akarom! – belekortyoltam a vérbe.

- Most hova megy, ez a szerencsétlen? – kérdezte intve egyet hetykén a képernyő felé.

- Nézd a filmet és megtudod. – mondtam anélkül, hogy rá néztem volna. –Most hogy így beszéltük, tudod, kimnek fogadnám el ezt a srácot?

- Na?

- A bátyámnak.

Felhúzta fél szemöldökét. Úgy tűnt, ő nem tudja elképzelni. Ő csak az elmebeteg oldalát látja a fiúnak.

- Komolyan. – bizonygattam. – Gondoskodó!

- Szóval, aki ilyen putris lakásban él, egy haverjával, és bicikliken utazik, ja és örökké leissza magát, neked gondoskodó. – vonta le a következtetést.

Nem telik neki kocsira, sem nagyobb és szebb lakásra, és mint említettem az alkoholba fojtja a… - nem tudtam befejezni, mert megcsókolt. Visszacsókoltam és anélkül, hogy odanézem, volna letettem az asztalra. Pár perc múlva abbahagytuk. Alex engedte, hogy megigyam az utolsó korty vért, aztán elindultunk, be a városba. Az eső és az ezzel járó borús ég kedvezett, nekünk a sétára. Csak a kapucninkat kellett felhúzni, hogy ne ázzunk meg, de legalább nem csillogtunk.

- Ivy, - kezdte tétován Alex.

- Tessék? – néztem rá fel, ami a kapucnimtól cseppet sem volt könnyű.

- Ha nem bánnád, mesélhetnél nekem, az életedről egy kicsit bővebben. – mondta. De ha nem akarsz, mert fájó rágondolni, vagy ilyesmi akkor.

- Nem, veled szívesen beszélek róla. – mosolyogtam. – A nagyszüleimre tisztán emlékszem. a nagypapám, nagyon magas volt, elérte a két métert is, a mamám, se volt éppen pici, de azért, ő nem volt olyan magas. Emlékszem, a papám örökké meghagyta a szakállát, de a mamám, nem szerette, azt akarta, hogy vágja le. Mikor erről nyitottak vitát, emlékszem, mindig diszkréten bevonultam a szobába és ott nevettem. – erre az emlékre most is kicsit nevetnem kellett. Alex is kuncogott. – Mindig gyalog mentem suliba, mert elég gyors voltam, szóval, ha késésben, is voltam, akkor is csak az erdőn át kellett futnom. De aztán egyik szülinapomra, azt hiszem a tizedikre, kaptam a mamáéktól, egy biciklit. Azt mondtak, hogy túl furcsa hogy gyalog járok suliba, mert tök messze laktunk a sulitól. Először azt mondtam, hogy én ugyan nem megyek rajta, de papa megtanított bicózni, és attól fogva mindig azzal mentem iskolába. Emlékszem utána mindenki bicikliért köny9örgött a szüleinek a lányok közöl.

- És voltak barátaid? – érdeklődött, most már sokkal felszabadultabban.

- Mindenkivel jóba voltam, néha jókat beszélgettünk, de konkrétan senkivel sem voltam olyan tipikus barátnői kapcsolatba. – feleltem vállat vonva. – Az mellé ültem, aki éppen mellém ült le, vagy egyedül, de nem izgatott különösebben. Sőt egyedül még jobb volt. Akkora helyet foglaltam el a padban amekkorát akartam. – erre is elnevettem magam, meg Alex is.

- És esetleg, egy srác? – kérdezett rá kacéran, mire persze fülig pirultam. Féltem, hogy ezt megkérdezi, de számítottam rá.

- Hát… tetszett egy fiú az osztályból. – mondtam. – De az amolyan rajongás volt inkább.

- Ez jó hír felém. – vigyorgott.

- De azért örülök, hogy nem vele jöttem össze. – kuncogtam. – Már cseppet sem vonzó, amennyire emlékszem rá. Meg már biztos van felesége sőt, talán unokái is…

Fura volt az igazi emberi létre gondolna. Akik folyamatosan öregszenek, aztán végül meghalnak, és utódaik élnek tovább. Nagyon furcsa, de én örülök, hogy nem öregszem. Ki nem örülne?

- De jó volt, szerettem a mamáéknál lakni. – bólogattam visszatérve a gondolataimból. – Gondoltak rám, főztek rám, mostak rám, szerettek, vigyáztak rám. A mamámmal, jót cseverésztünk a papával, meg sokat játszottunk. Ő aktívabb volt az ilyenekben, mint a nagyi…. De most te is mesélj magadról, ha nem bánod? Tudom, hogy megígértem, hogy nem hozom szóba, de szeretném, ha előttem nem fájna, amiről beszélsz…

- Nem, szívesen. – mosolygott. – Apámról nem azok emlékem maradt, mert mint már egyszer mondtam bevitték a háborúba. Anyámmal viszont sok emlékem maradt. Én is jártam suliba, de nekem nem voltak barátaim. Mindenki tök bunkó volt az osztályban, és ami a legrosszabb, hogy a lányok, minden sarkon összesúgtak, ha megláttak, és mindig követtek…

- Tehát már akkor ilyen jól néztél ki? – vigyorogtam.

Csak rám mosolygott aztán folytatta: - Nagyon utáltam őket. Olyan hülye libák voltak. Na, mindegy. Emlékszem, anyuval, mindig sétáltunk egyet este, mikor már alkonyodott. szép faluban laktunk egy Regina nevű városban. Szerettem ott élni. mindig szép volt az idő. Ezért mikor vámpír lettem, és rájöttem, hogy csillogok, a napfényben elköltöztem, Port Angelesbe, de nekem az nem tetszett az a város, és ezért költöztem ide Forksba.

- Érdekes. – ingattam a fejem. – Beugrunk Carlisle-hoz?

- Beugorhatunk.



Szépen visszafordultunk és mire elértük a Cullen-rezedenciát, addigra, már eléggé megáztunk. Carlisle, elvégezte az ultrahangot.

- két hírem van. – mutatta fel két ujját. Elmosolyodtam. – Az egyik, hogy a gyermek kislány lesz.

- Oh. – nyikkantam megmosolyogva és örömömben úgy megszorítottam Alex kezét, hogyha ember lett volna, biztos eltöröm neki. – Ez csodás.

- Szerintem is. – nyugtázta a Carlisle. – A másik hírem pedig az, hogy minden bizonnyal császármetszéssel kell kivennünk a babát.

Erre kicsit ökölbe szorult a gyomrom és engedtem Alex kezének szorításán. Nyilván, el is fehéredtem, még jobban, mint, egyébként.

- Ez annyit tesz, hogy téged elaltatunk, és én addig szépen elvégzem a dolgomat. – magyarázta. - Nem akarok nagyon belemerülni, hogy milyen módon… Egy fél óra, maximum egy óra múlva felébredsz és a kisbaba élve ott lehet a karodban. Gyors és fájdalommentes.

- rendben. – bólintottam és ránéztem Alexre. Megint aggódott. Végigsimítottam hüvelykujjammal a kézfején.

- És tudjátok, hogy már csak alig 3 hét van hátra? – terelte el a témát a császármetszésről.

- Igen. – mondtam. – Számolom, úgy fejben.

- Annyit szeretnék, kérni, hogyha, nem nagy gond, hogy addig, míg nem lesz meg a kisgyerek, ideköltözhetnétek, mert nálatok nem tudom elvégezni, a szülést, és gondolom, rohanni sem szeretnétek az utolsó pillanatban.

- Nem, persze, megértjük. – bólogatott Alex.

- Már lebeszéltem, Alicevel, önként ajánlkozott, hogy szervezi a költözést.

- Ebben biztos voltam. – kuncogtam.

- Akkor mondjuk holnap már itt is alhatnátok. – mondta Carlisle.

- Oké, köszönjük. – mosolyogtam rá hálásan. – Akkor megyünk is, összerámolom, a holmim.

- Erre nem lesz szükség. – libbent be Alice asz ajtón. – Még ti édesen elsétálgattatok, addig én mindent összepakoltam és a többiekkel, elhoztuk ide. Szóval üdv itthon! – rám vigyorgott.

- Köszi, Alice! – odamentem és óvatosan magamhoz öleltem.

Alexszel felmentünk a szobába, aztán édes álomba merültem. Furcsa színes álmaim voltam. Kedvesek, mintha mosolyogtak, nevettek volna. Mikor felébredtem, Alex nem volt ot mellettem. Ho lehet? elfordultam jobb oldalamra, és megláttam egy papírt.



Lent vagyok a nappaliban. Gyere le, ha felkeltél.

Szeretlek



Elmosolyodtam és óvatosan felálltam. Felvettem egy kismamaruhát, amit persze Alice vett nekem – a többi százon kívül – és átkeféltem a hajam. Letipegtem az emeletről és Alex valóban ott ült a nappaliban. Olyan feszülten nézte a tévét, hogy észre se vett.

Mit nézhet ennyire. Sose szeretett filmet nézni, se focit, se mást. Mikor leültem mellé, eltátottam a számat, ő pedig átkarolt. Az Emlékezz rámot nézte és éppen csak kábé tíz perc lehetett hátra a filmből. Na, biztos megint bőgök ez mesés.

- El se hiszem. – mosolyogtam rá.

- Amennyit áradoztál róla, gondoltam itt az ideje, hogy megnézzem. – adott puszit a halántékomra. – És tényleg nem rossz.

- Na, ugye! – vigyorodtam el még jobban. – Nem szoktam hülyeségeket nézni.

- De miért sírsz a végén?

- Mindjárt meglátod.

Csak ültem ott és próbáltam, nem elsírni magam az épület letarolásán miközben a főszereplő srác csak áll az ablaknál, és nem tevén semmiről, meghal. A könnyek akaratlanul, kifolytak a szememből, és a szívem összefacsarodott. Annyira sajnáltam, pedig ez csak egy film.

- Semmi baj, Kicsim. – nyugtatott Alex, de közben nem tudta megállni kuncogás nélkül. – Beismerem, hogy szomorú volt, de most már vége van.

- Örülj neki, hogy te nem tudsz írni! – hüppögtem. – mennyivel jobb lenne, ha most, nem bőgnék itt neked.

- Engem nem zavar. – vont vállat. – Aranyos vagy.

- Kösz. – motyogtam és türelmetlenül letöröltem a könnyeimet. – Hol vannak a többiek?

- Aliceék fent a szobájukban, Rose és Emmett vadásznak, Bella és Edward szintén, Carlisle dolgozik, Nessie még alszik, Esme pedig a konyhában van. – sorolta fel.

Kikapcsoltuk a tévét és sétáltunk egyet az erdőben.



*



Ez így ment két héten keresztül, és már kezdtem unni, a monoton napirendemet. Ébredés, öltözködés, evés, vérivás, tévézés, gyaloglás, vérivás, fürdés vérivás alvás. Már azt kívántam bárcsak a kezemben tarthatnám már a kisgyereket, és végre vége lenne ennek az egésznek, mert már kezdett kicsit teher lenni a számomra a nagy hasam. Alex persze, egy pillanatra sem hagyott magamra, még akkor sem, mikor az arany szemi feketévé váltak. Vasárnap tudtam rávenni, hogy menjen el vadászni. Akkor is nagy vonakodással ment el.

Meddig még?



(Alex szemszöge)



Nem szívesen hagytam ott Ivyt. Tudtam, hogy nincs egyedül, mert az összes Cullen vele van, de azért jobban éreztem magam, mikor ott lehettem vele. Így állapotosan, még elveszettebbek tűnt, mint átlagban. Pedig mindent összevetve, igen talpraesett lány volt…

Furcsa volt, hogy alig van még egy hét és apa leszek. Mintha nem is rólam lenne szó. hanem, valami másik férfiról.

Találtam, három őzet, meg egy kisebb termetű medvét, de ennyi elég is volt, most. Aztán majd Ivyvel ha már túl lesz, rajta eljövünk és nyugiban vadászunk egyet, miközben Rosalie, majd vigyáz a kislányunkra.

Gyorsan hazaértem, alig voltam el egy órát. Benyitottam a Cullen-rezedencia ajtaján. Ivy Bellával és Alicevel ült a kanapén, Edward a fotelban. Esme ahogy hallottam, a konyhában kevergetett valamit. Rosalienak csak a szőke fajtetejét láttam, mert lent ült a kanapé előtt a szőnyegen Emettel. Jaspert nem láttam sehol. Lehet, hogy Carlisleval van valahol?

Becsuktam magam után az ajtót, mire mindenki idenézett. Ivy éppen felállt, hogy odamenjen a bögre vérért az asztalhoz, mikor egy sikkantás hagyta el a száját. Egy pillanatra rám nézett, boldogságot láttam a szemében, meg még valami mást. Talán félelmet? Talán megkönnyebbülést? Nem volt rá időm hogy ezen morfondírozzam. Ivy egy másodperc múlva elvesztette a kapcsolatot a külvilággal és összeesett. Odarohantam hozzá, még mielőtt, a padlóra ért volna.

- Ivy!! – kiabáltam. – Carlisle!!!

A megszólított rögtön ott volt.

- Hozd fel a szobámba. – intett felfelé nyugodtságot víve a hangjába. – Itt az idő…- rám mosolyodott, de én képtelken voltam viszonozni ezt a gesztust. Pedig szerettem, volna. Azon voltam, hogy megtegyem, mert részbe nagyon boldog voltam. De előbb Ivy nyissa ki a szemét.