15. fejezet

Meglepi! Egy nappal előbb feltettem, mert ma este sem, és holnap, délután sem leszek, itthon hogy feltegyem, de remélem, örültök, neki és ettől felbuzdultok, majd a komizásra! És ne csak Anita írjon komit, mindenki véleményére kíváncsi vagyok! Jó olvasást!!

Edward és Bella



- Ha nem lennék biztos a vámpírhallásomban, akkor most arra gondolnék, hogy meg kéne vizsgáltatnom magam hallásügyileg. – mondta megütközve Carlisle.

- Az a helyzet hogy öt napja késik a menstruációm, és a hányás is mellette szól. – magyaráztam miközben felálltam és fel alá kezdtem járkálni a szobában. Alex közben megkövülten állt az ajtóban. Arca kifejezéstelen, szája résnyire nyílt.

- Az a helyzet, hogy hiába vizsgálnálak meg. – válaszolta Carlisle. – Azt hogy terhes vagy-e vagy sem, egy-két hét múlva tudnám csak megállapítani.

- Ó értem. – bólogattam, és nagyot nyeltem. – Akkor a jövő héten talán átugrok, rendben?

- Rendben Ivy. – nyugtázta a doktor. – De a lényeg, hogy ne idegesítsd fel magad. Nyugodj meg, és ne izgulj ezen. Majd kiderül.

- És akkor ne szedjem a gyógyszert, ugye? – kérdeztem rá, megvakarva a fejem és megállva az ablakomnál, háttal Alexnek. – Amit adtál?

- Ha ez a gyanúd, akkor talán ne. – felelte.

- Oké, köszönöm. – hálálkodtam. – Akkor jövő héten.

- Igen.

Letettem a telefont és lerogytam az ágyamra. Alex még mindig nem mozdult onnan.

- Nézd, most azt csinálsz, amit akarsz. – engedélyeztem neki és kimentem mellette az ajtón. Vadásznom kellett. Most csak az nyugtatott le.

Mikor kiértem az udvarra akkor ért utol. Egy darabig csak mentünk egymás mellett, de nem szóltunk egy szót sem. Mindkettőnken sokként érte ez az egész.

- Na, jó, Alex. – álltam meg. Ő is velem együtt. – Még semmi sincs kőbe vésve. Lehet, hogy félreértelmeztem a jeleket. Lehet, hogy csak puszta véletlen hogy nem jött meg, és hogy hánytam. Könnyen lehet, hogy pusztán gyomorrontásom volt, és ez az egész csak egy… csak egy félreértés.

- Nem tudom, Ivy. – csóválta a fejét Alex. – Ez túl egyértelmű nekem. Nem hinném, hogy egyszerű véletlen. De ha az is… mit számít?

- Mit számít? – visszhangoztam. – Mit számít, Alex? Azt hiszem, van egy kis különbség a között, hogy van-e bennem egy gyerek, van sem! És lehet, hogy ez neked nem számít, de nekem igenis számít!

- Ivy, itt nem arról van, szó értsd meg! – csapott a térdére Alex. – Hanem arról, hogy mi lesz, a következmény. Mi lesz, ha az kijön belőled? Mi van, ha te neked esetleg valami bajod esik. Magadra nem gondolsz?

- Vannak, olyan helyzetek, amikor nem csak magunkra kell gondolni. – vetettem ellen. – Sőt olyan helyzetek is vannak, mikor a mi lényünk nem érdekes, csak valaki másé, vagy valami más. Ha egy olyan lány kell, akinek csak ő maga számít, keress mást! – a könnyeim kis híján kijöttek, de ezt be akartam fejezni. – És ha, neked nem ér semmi a kettőnk gyereke, akkor most szólj! Akárhogy döntesz, engedem, hogy az legyen.

- Én azt akarom, hogy ne szüld meg, a gyereket! – döntött Alex. Hangja halk volt, de hideg, és semmitmondó.

- Tessék? – leheltem.

- Jól hallottad.

A szememből kijöttek azok a hülye könnyek. Hihetetlen ez az egész. Mintha anyám kapcsolatát élném át.

- Szóval, neked tényleg semmit nem ér, a közös gyermekünk? – suttogtam. – Most úgy viselkedsz, mint az apám. De én nem akarom átélni azt, ami a szüleimmel történt. Én boldog életet akarok, és az egy gyerek nélkül… így már nem lehetséges.

- Azt mondtad, engedet, hogy az legyen, ahogy döntök. – akadékoskodott.

- Azt hittem, azt mondod, hogy itt hagysz, keresel mást.

- Tehát ezt várod tőlem?! – emelte fel a hangját. – Ezt?

- Nem! Azt várom tőled, hogy fogadd el, azt, ami a tény. – én is felemeltem a hangom. A szél is feltámadt bizonyára tőlem. – És lássuk be ez nem is szörnyű. Örülnünk kéne a helyett, egymásnak, ugrunk.

- Akkor azt várod, hogy tapsikoljak? – tette csípőre a kezét.

- Elmondtam, hogy mit várnék. – zártam le a témát. – És még egyszer mondom: Még koránt sem biztos, hogy lesz az a gyerek. De ha lesz én, akkor is világra hozom, akármit mondasz.

- Tehát a kettőnk gyerekébe az én döntésem nem számít?!

- De igen, számít. – bólintottam egy nagyot. – Vagyis számítana, ha érdekelne. De mindegy. Most hagyj vadászni, kérlek.

- Ahogy akarod. – biccentett és már ott sem volt. Le akartam nyelni a gombócot, ami a torkomban keletkezett, de nem sikerült. A sírás megállíthatatlanul tört rám. Elég jól tele lettem vérrel. Most nem volt kedvem hazamenni, Alexhez, hogy megint veszekedjünk egy sort. Fogtam magam és elindultam anyáék házához.

Bekopogtattam az ajtón. Mackenzie nyitott ajtót.

- Szervusz! – köszönt vidáman, de mikor észrevette, hogy sírtam elkomorodott. – Mi a baj?

- Alhatok itt nálatok? – kérdeztem.

- Persze, de mi történt.

- Elmondom. – bólintottam. – Anya?

- Munkába ment. – ráncolta a homlokát, miközben félreállt, hogy be tudjak menni az ajtón. – Nem mondta neked, hogy eladóként dolgozik egy üzletben?

- Nem, nem mondta. – ráztam a fejem. Leültünk a kanapéra egymással szembe törökülésben. Tudtam, hogy Mackenzieben számíthatok. Tényleg úgy gondolok, rá, mint testvéremre, mert sok mindenben hasonlítunk.

- De térjünk át rád. – mondta Mackenzie. Furcsa volt, de ebben a lányban meg volt az az: „Örökké segíteni akarok, mindenkin” kényszer, és ez nem minden eseten jó. Pszichológusnak kéne mennie…

Elregéltem neki mi történt köztünk az erdőben és persze néha pityergésbe fulladt. Ő ilyenkor sajnálkozva, együtt érezve, megsimogatta a kezemet, vagy egy pillanatra magához ölelt, és ezek jól estek. Tudtam, hogy rá számíthatok.

- Ne szomorkodj, Ivy. – veregette meg a vállamat. – Egy kapcsolatban mindig kell egy kicsit civódni, aztán majd rendbe jön.

- De hogy van képem nekem ezzel jönni. – pattantam fel és megtörölgettem a szemet. – hiszen te neked sokkal rosszabb. Te még azt sem találod, akit szeretsz. Bocsi hogy így kitártam neked a problémáimat, de…

Kattant a zár és anya lépett be az ajtón.

- Szia… sztok. – nézett rám. Ő rögtön észrevette a könnyeket. – Jaj, édes, mi a baj?

- Áh, csak hajba kaptunk kicsit Alexszel. – legyintettem szipogva. – Majd rendbe jön. Alhatok itt?

- Persze bár mikor szívem. – ölelt át. – A vendégszoba a tiéd.

- Köszi. – motyogtam és leültem a kanapéra újra.

Hogy lehet az, hogy az a kapcsolat, amiről azt hittem tökéletes, egy szempillantás alatt tönkremegy. Hogy lehet, hogy az a fiú, akit mindennél jobban szerettem, egyszer csak cserben hagy. Hogy lehet, hogy a szüleim, ugyanezt élték át. Az ő kapcsolatuk se élte túl, ezt, a miénk miért élné túl?



(Alex szemszöge)

Amikor kikerültem a látószögéből, emberi tempóra lassítottam. Haza akartam menni, egy kicsit egyedül akartam lenni a gondolataimmal. Azt akartam, hogy mindent tiszta fejjel átgondolhassak.

Sóhajtottam egyet. Leültem a házunk tornácának lépcsőjére, és a kezeimbe temettem az arcomat.

Ivy nem érti mekkora kockázatot vállal azzal, hogy megszül egy gyereket. Nem érti, milyen következményekkel jár ez az egész. A túlzott anyai szeretete, amiről én eddig nem is tudtam most úgy kibukott belőle, hogy elvakítja őt, nem engedi a józanészt előre juttatni, előnyben részesíteni. Csak arra tud gondolni, hogy a gyereket, világra hozza, hogy ne kelljen megölnie. Mert egészen biztosan az a baj, hogy azt hiszi, hogy ha elveteti a gyereket, akkor megöli őt. Pedig ez nem így van. Ő csak megvédené magát. Nem tudom, mivel jár egy fél vámpír gyerek megszülése, egy fél vámpírnak. Erről még nem hallottam. Egyébként is ki gondolta volna, hogy lehet, gyere tőlem? Ki gondolta, hogy egy fél vámpírnak lehet egy vámpírtól gyereke. Senki. Ez egyszerűen lehetetlen.

És egyébként is minek rágódom ezen? Hiszen még az se biztos, hogy lesz gyerek. Lehet, hogy Ivynek volt igaza és ez az egész csak egy félreértelmezett dolog. Mondjuk, erre kicsi az esély, de talán tényleg semmiség, és minden folytatódik, úgy ahogyan régen volt. Hiú remény, belátom, de talán így lesz.

Lépteket hallottam a fűben. Felemeltem a fejem és körülnéztem. Nemsokára Edward és Bella tűnt fel a fák között. Odafutottak hozzám.

- Ivy miért szaladt úgy el az előbb? – kérdezte Bella és megálltam előttem. Látszott, hogy már sejtett valamit. Edward már tudta is azért volt olyan feszült.

- Az a gyanúja hogy… kisbabát vár.

- Komolyan? – mosolygott el Bella. – de hisz ez. Nagyszerű.

Edward csak megkövülten nézett rá. Én úgy szintén.

- De akkor mi a baj? – nézett rám Bella.

- Még kérdezed? – álltam fel, hogy egy magasságba legyek velük. – Ivy meg akarja tartani a gyereket.

- Még mindig nem értem mi itt a probléma? – rázta a fejét Bella. – Szerintem logikus, hogy meg akarja tartani, nem? Hiszen az anyja. Még jó hogy ezt akarja. Én is ezt akartam. És nézz Renesmeere: Egészséges fél vámpír. Ivy anyja is megtartotta a gyereket és nézz a feleségedre: Egészséges fél vámpír.

- Ez nem ugyanaz, Bella. – mondtuk egyszerre Edwarddal.

- Már miért ne lenne ugyanaz? – tárta szét a karját Bella. – Szeretitek egymást. Férj és feleség vagytok. mindig is kitartotok egymás mellett. Egy gyerek nem állhat az utatokba. Ezért…

- Ezért mondtam, hogy ne tartsa meg.

- Nem én azt… - Bella szörnyülködve nézett rám. – Álljunk meg, te attól félsz, hogy ha születne egy gyereke, téged már nem szeretne.

Szégyenkezve lehajtottam a fejemet. Valóban ettől féltem. Én önző hülye!

- Alex. – sóhajtotta Bella. – Ivy szeret téged. Tudom, hogy így van. És te is tudod. Talán jobban, mint én. És én itt garantálni, tudom neked, hogy ez egy baba után sem változik meg higgy nekem!

- És mi van, ha történik valami Ivyvel? – néztem a szemébe. – Azt nem élném túl, az biztos.

- Ivy félig vámpír Alex.

- És félig ember. – mondtam még hozzá. – attól félek, hogy ha megszüli a gyereket, akkor, ő neki valami baja esik.

- nem lesz semmi baj, ez biztos. – biztosította Edward. – Figyelj. Mikor Bella rájött, hogy terhes és hazajöttünk, a nászutunkról elhatároztam, hogy semmiképpen nem engedem neki, hogy megtartsa a babát. Én is szörnyen féltem, hogy történik valami a szülésnél, és erre nekem jóval több okom volt, mint neked. Hiszen Bella teljesen ember volt még akkor. De ő szilárdan elhatározta, hogy megtartja. Még Rosaliet is felhívta ez ügyben, mert tudta, hogy Rose segítene neki hisz imádja a gyerekeket. Rosalietől kért segítséget. Attól a családtagtól, akivel a leggyengébb volt a kapcsolata. Én a végsőkig harcoltam az ellen hogy megtartsa, de végül, lett egy gyerekünk. Igaz, belehalt volna a szülésbe, ha én nem változtatom át, de túlélte. Vámpírként volt esélye túlélni. 100%-osan. És én is rettegtem, hogy elveszítem. Iszonyúan rettegtem ettől a ténytől, de az óta is boldogan élünk.



Ez egy magható történet volt, vagyis inkább tanulságos. Inkább mindkettő. Csak néztem Edwardra, mint a bolondok a diliházban.

- Ezt csak azért mondtam el neked, hogy tud, neked kevesebb okod van félni, hogy Ivyvel történik valami. – megveregette a vállamat. – Tudom, hogy szíved szerint kérnéd, hogy vetesse el, de higgy nekem, így jobb lesz. Boldogok lehettek, hiszen lesz egy közös gyereketek…

- Bizony ám! – bólogatott Bella. – Csak hallgass a szívedre Alex. Ivy még mindig szeret téged, és te is őt. és hamarosan, ha minden igaz, boldog szülők lesztek.



Ezt a pár mondat boldogsággal töltött el. Nekik több tapasztalatukban. És igazat beszélnek. Talán tényleg a szívemre kéne hallgatnom. És a szívem azt diktálja, hogy menjek vissza Ivyhez, kérjek bocsánatot, amiért olyan önző, bunkó voltam vele, és fogadjam el a tényt, hogy lehet, hogy apuka leszek. Nem is lesz ez olyan nehéz.