Sikerült előbb elkészülnöm, ezzel a fejezettel, és így lehet, hogy az ígért időpontra már fel tudom tenni a következőt! :) Remélem tetszik nektek és írtok komikat!
Sophie és Mackenzie története
- Te vagy az Mackenzie? – kiáltott le az emeletről anyám hangja. Mennyire ismerős, és mennyire melegséget árasztó ez a hang.
- Nem csak én! – kiáltott fel a lány és Anyám arca megjelent a lépcső tetején.
- Ivy? – tette az arcomra a kezét. Alex elengedte az enyémet így a kezemet az övére tehettem.
- Igen én vagyok. – A könnyeim lefolytak az arcomon.
- Istenem. – Anya átölelt. – Annyira hiányoztál és… azt hittem meg…
- Tudom, anya! – szipogtam. – Én is azt hittem. De itt vagyunk, látod?
- Anya, hadd mutassam be a férjemet, Alexet. – fogtam meg az említett kezét. – Három napos házasok.
- Örvendek. – Anya és Alex kezet fogtak.
- Anya, Mackenzie, azt mondta, többet tudsz a történetről hogy, hogy találtad, meg őt. – mondtam.
- Gyertek, üljünk le a nappaliba. – invitálta anya és mind leültünk a kanapéra.
- Nos. – kezdett bele anya. – Az egész ott kezdődött, hogy apád elrabolt engem, meg akart ölni. De én megszöktem és mivel megtudtam, hogy a szüleimnél vagy oda akartam érted menni, minél hamarabb, hogy el tudjalak, hozni, minél messzebbre költözni, tőle. De mikor odaértem a szüleim házához, már nem voltatok sehol. Attól féltem, hogy apád előbb ért oda, mint én és már nem is éltek. El sem hiszed, mennyit sírtam utánad, ha már könnyeim nincsenek. Keresni akartam saját lakást. Nagyon sok ideig messzi hotelekben szálltam, meg ameddig győztem pénzzel. Aztán egyik nap éppen az egyik hotel melletti erdőben sétálgattam, mikor összetalálkoztam Mackenzivel. Akkor még rendes vámpír volt. Vörös szemekkel, rendes életmóddal. Nagy nehezen, egy hónap alatt sikerült rászoktatnom a vegetáriánus életmódra. Addig az ő házában laktunk és úgy gyakoroltunk. Nem is mertünk emberek közelébe menni.
- Aztán szépen fejlődtünk, már sokkal jobban ment minden, együtt éltünk, de aztán jött apád, és lerombolta a házunkat. Menekülnünk kellett. Hetekbe telt, mire le tudtuk rázni. Ide költöztünk Forksba, azt gondolván, itt biztonságban leszünk. Vettünk egy házast és itt élünk az óta is. Attól féltünk apád ránk talál, ezért is csak este, merünk kimenni a házból.
- Apától, már nem kell félnetek. – nyugtattam meg őket. – Elpusztították.
- Kik voltak azok, akik ezt tették? – döbbent le anya, de látszott, hogy boldog, hiszen végre nem kell félniük.
- Cullenek. – feleltem. – Az a család, akik engem befogadtak. Most már Alex is hozzánk tartozik. Együtt élünk és remekül megvagyunk. Ha ők nem fogadnak be, nem tudom mi lett volna velem. szóval ők pusztították el.
- Találkozhatok velük valaha? – kérdezte anya.
- Amikor csak akarsz.
- Holnap? – vetette fel reménykedve.
- Persze. – bólogattam. – Örülni fognak nektek. Mackenzie. Mi a te történeted, ha már a mesélésnél tartunk.
- Az enyém? – sütötte le a szemét zavarában. – Cseppet sem érdekes.
- De minket azért érdekelne. – szólalt meg Alex.
- Hát… jó. Legyen. – sóhajtotta. – Egy férfi, at hiszem Johanny-nak hívták, letámadott, és meg akart ölni. Ember véren ért. De jött egy fiú, aki megmentett, tőle, de a mérge belém jutott. Végig ott volt, miközben átváltoztam, de mire felébredtem a fájdalomból, már nem volt sehol. Pedig szerettem. Ahogy megláttam, tudtam, hogy szeretem őt. Ahogy átváltoztam, először is táplálkoznom kellett szóval… megöltem pár embert. Erre nem vagyok túl büszke. Ezután annak szenteltem, minden időmet, hogy az a fiút kerestem, de sajnos, semmi sem volt, ami segítsen. A nevét sem tudtam. Csak az arca maradt meg bennem, de az annyira, hogy még mindig itt van előttem. Bármikor le is tudnám rajzolni. – egy pillanatra elábrándozott. – Na, szóval… ennyi a történetem. Aztán épp mikor az erdőben keresgéltem, reménytelenül, akkor talált rám, Sophie.
- Nagyon sajnálom. – fogtam meg a kezét. – Hogy nem találtad, meg őt. De biztos lesz valaki más, akit még nála is jobban fogsz szeretni.
- Nem hinném, Ivy. – csóválta a fejét. – De azért köszönöm, hogy vigasztalsz. Jólesik.
- Igazán nincs mit. – biccentettem.
- Egyébként gratulálok, a házasságotokhoz. - mosolygott anya ránk. - Voltatok már nászúton?
- Nem, majd csak szombaton megyünk. – felelte Alex és megszorította a kezemet.
- Mesélj még egy kicsit magadról, Ivy! – kérte Mackenzie. – Mi történt veled, az elmúl egy évben, míg anyukáddal nem láttátok egymást.
- Ha akarjátok. – vontam vállat.
Mindenről beszámoltam nekik. A bujdosásomról, a hotelban élésről, a Cullen család fogadtatásáról, Alex megismeréséről, Edwardékról, Nessieről, a vérfarkasokról, az együttlétünkről Alexszel, az esküvőnkről, és mindenről, ami csak eszembe jutott. Olyan sokat beszélgettünk, hogy már fél nyolc volt, mire végleg befejeztem, a beszédemet.
- Akkor mi most megyünk. – álltam fel, mert már egy kicsit elálmosodtam.
- Köszi, anya. – mosolyodtam el. – Hálás vagyok!
- Örülök, hogy itt vagy, szívem! – újra összeölelkeztünk aztán felmentünk Alexszel. Lemosakodtam, és Alexszel bebújtunk az ágyba.
- Aludj, drágám. – suttogta nekem. – Ez a nap tényleg eléggé aktív volt. Eseménydús.
- Tudom, édesem. – puszilt bele a hajamba. – Jó látni, hogy boldog vagy.
- De még a nászutunkon milyen boldog leszek. – vigyorogtam. – Már nagyon várom a szombatot.
- Én is, Ivy! – melegen rám mosolygott. – De akkor aludj. Holnap is elég sürgős napunk lesz, nemde?
- De bizony! – helyeseltem. – Jó éjt puszi?
Megcsókolt aztán szorosan hozzábújtam és hamarosan édes álomba merültem Alex karjaiban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése