Már három napja volt az esküvőnk. Alexszel, már nagyon vártuk a nászutunkat.
Én már ez alatt a három nap alatt sem tudtam rendesen. Mindig hallottam az a neszt és Alex, egyre jobban aggódott értem. Ő betudta annak hogy csak állatok, de én tudtam hogy nem. És úgy éreztem Alex is tudja, csak engem akar nyugtatni. Milyen édes…
- De hidd el, hogy éjjelenként hallom őket. – bizonygattam egy vadászatból hazafelé jövet. – Te is tudod, hogy nem őrültem meg.
- Igen tudom. – mondta csendesen, és szembe fordult velem. – De nyugodj meg, jó? Semmi baj nincs…
- De ugye, nem titkolsz előlem semmit? – mutattam rá.
- Hiszen megbeszéltük, hogy nincs több titok. – rázta a fejét. – És ha valami baj közeledne, arról tudnánk. Hiszen ott van Alice.
- Igen, ebben igazad van. – bólogattam. – Talán túl sok volt a sürgés-forgás mostanában.
- De majd elmegyünk a nászutunkra és minden tökéletesen nyugodt, és boldog lesz. – húzott magához.
- Igen. – sóhajtottam jólesően és viszonoztam az ölelését. – Meddig maradunk ott?
- Ameddig csak szeretnél! – csókolt bele a hajamba.
- Akármeddig? – néztem fel rá.
- Akármeddig, Édesem. – simított végig az arcomon és megcsókolt. – Gyere, menjünk haza, csinálok neked finom ebédet.
- Hiszen most ettem. – nevettem.
- Csak vicceltem. – mosolygott rám.
Kinyitotta előttem az ajtót és én bementem, majd maga után becsukta.
- Tudod, mit szeretnék most? – hízelegtem neki.
- Mit szeretnél? – suttogta.
- Hogy csókolj meg. – leheltem és ő egy szempillantás alatt odajött hozzám.
- Szeretnéd? – hajolt közel hozzám.
- Mindennél jobban. – Alig fejeztem be az ajka már ott volt az enyémeken. De én közel sem voltam ilyen finom. Egész testemmel hozzányomódtam, beletúrtam, kékesfekete hajába, ő pedig felvett és ráültetett a konyhapultra, hogy ne keljen lehajolnia.
- Nagyon szeretlek, Ivy. – támasztotta a homlokát az enyémnek.
- Én is. –súgtam. – Mennyiszer mondtuk már.
- Valóban. – szorította meg a kezem. – Mert ez az igazság…
És akkor kopogtattak.
- Gyere. – Segített le pultról. Kisétáltunk kézen fogva az ajtóig és kinyitott Alice előtt-
- Szervusz, Alice! – köszönt neki Alex. – Mi járatban?
- Azonnal mondanom kell valamit. – hadarta.
- Gyere be! – intettem.
- Nem, vadászni megyünk Jasperrel, de ezt közölnöm kell. – mondta.
- Mi van Alice? – sürgettem.
- Valami közeledik. – mondta. – Tegnap este láttam. Nem nagy, semmi veszélyes csak valami jön. De semmi mást nem láttam…
- Ennyit? – csodálkozott Alex.
- Neked talán jobban menne? – húzta el a száját Alice.
- Nem, csak ezért kellett ekkora felhajtás? – magyarázta Alex.
- Azt hittem hasznos vagyok. – nézett ránk.
- Az vagy, de ne ijesztgess minket. – csóváltam a fejem. – Már azt hittem, jön a világvége, ahogy itt betoppantál.
- Bocs legközelebb díszkísérettel jövök. – vágott vissza és sértődötten sarkon fordult majd elment. Alex pedig becsukta az ajtót.
- Megbántottam. – motyogtam.
- Nem csak te én is. – ellenkezett. – De majd megbékél.
- Remélem. – néztem a becsukott ajtóra. Alex odanyúlt és a fejemet az államnál fogva maga felé fordította.
- Ne izgulj. – simogatta meg az arcomat, amitől rögtön ellágyultam. – Majd elviszed vásárolni és megbékél.
- Igazad van. – bólogattam. – Ez jó terv.
- Na, látod. – mosolygott. – Nem látogatunk át Edwardékhoz?
- Ellátogathatunk. - vigyorogtam és elindultunk. Odafelé végig nevettünk mindenen. Aztán mikor alig egy pár méter volt a tornácig, Bella sikítva kirohant, de közben nevetett.
- Edward, ne! – nevetett. Edward jött a nyomába. –Tudod, hogy utálom, ha csikizel. Ne csináld, már ez csikis. – Edward kíméletlenül elkezdte csiklandozni, feleségét. Mi Alexszel csak álltunk és nevettünk.
- Jól van, megadom magam! – zihálta Bella, mire Edward leült mellé a fűbe.
- Komolyan?
- Igen, csak ne csikizz meg többet. – kuncogott Bella. – Különben sziasztok! – intett felénk.
- Helló! – köszöntünk vissza kórusban, és leültünk melléjük a földre.
- Miről van szó? – érdeklődtem.
- Bella kezdte. – mutatott rá Edward, az említettre. – Megcsiklandozott, és én meg elkezdtem kergetni, és úgy néz ki én nyertem.
- Képzelem, milyen gyerekesek voltunk. – vonta le a következtetést Bella. – Jó hogy Nessie nem volt itthon. Nem mutatnánk neki túl jó példát, azt hiszem.
- Vicces volt, de aranyos. – mosolygott Alex. – Mi meg gondoltuk átjövünk.
- Nyugodtan, jöhettek bármikor. – mosolygott vissza Bella.
Még pár órát ott beszélgettünk, mikor alkonyodni kezdett. Akkor felálltunk elköszöntünk tőlük és elindultunk hazafelé. Megbeszéltük, hogy versenyt futunk. Megint én vezettem, mint mindig. Csak rohantam, rohantam, mikor meghallottam a neszt. Lefékeztem, és abban a pillanatban leugrott mellém, egy lány. Egy ugrást tettem hátrafelé ijedtemben. Barna hosszú haja volt, hosszúkás arca, arany szeme – tehát vámpír, és vegetáriánus – karcsú testalakja volt és ő is legalább annyira meglepődött, mint én.
- Szia! – köszöntem halkan.
- Mi a baj, Ivy! – állt meg mellettem Alex és mikor észrevette a lányt furcsállva nézett kettőnkre.
- Te ki vagy? – kérdeztem tőle.
- Mackenzie. – mutatkozott be kicsit félénken. – És ti, kik vagytok?
- Ivy és Alex. – mutattam magunkra.
- Ivy? – kérdezett vissza homlokráncolva.
- Igen.
- Ivy Harlow?
- Igen. – bólintottam ismét. – De miért.
- Uram isten. – suttogta a szája elé téve a kezét.
- Mi az? – kérdeztük egyszerre Alexszel.
- Te vagy, Sophie lánya? – rökönyödött meg.
Ledöbbentem. Ismeri az anyámat? Az lehetetlen. Hiszen anyám meghalt. És ki ez a lány itt, aki hirtelen anyámat is és engem is ismer?
- Ki vagy te? – kérdeztem ismét.
- Te vagy Sophie lánya vagy sem? – követelte.
- Én vagyok. – mondtam halkan. – De miért? Hiszen anyám már… nem él.
- Dehogyisnem. – bólintott mosolyogva. – Gyertek, útközben mindent elmondok.
- Na, álljunk meg! – tette fel a kezét Alex. – Hová megyünk.
- Természetesen Ivy édesanyjához. – magyarázta. – Gyertek!
Boldogan mosolyogtam Alexre és megérintettem, az arcát mire visszamosolygott, és elindultunk. Szorosan összefontam a kezünket.
- Mondj el mindent! – követeltem Mackenzie-től.
- Én vagyok a te mostoha testvéred. – magyarázta. – Engem Sophie úgy talált meg. De erről ő jobban tud beszélni, mint én.
- Szóval, te a nevelt lánya vagy? – ráncoltam a homlokom.
- Bizony. – bólogatott. – Nagyon sokast mesélt rólad. Minden vágya hogy újra lásson. Azt hitte megöltek. Azt hitte meghaltál, mert nem talált a nagyszüleidnél, és mivel, ők sem voltak, ott, azt hitte együtt történt veletek valami. Azóta is mindig sír, ha rólad beszél. Nagyon hiányzol neki. Mesélt az apádról, is és attól fél, hogy ő ölt meg téged.
Hirtelen jöttem ki a könnyeim. Alex futtában megcsókolt és ezt suttogta: “Semmi baj.”
- Nem, apám már nem él. – mondtam remegő hangon. – Cullenek, megölték.
- Kik?
- Az új családom. – mondtam. – Alex a férjem, ők pedig a családom. Kedves vámpírok.
- Férjed. – csodálkozott.
- igen. – mosolyogtam Alexre boldogan. – Három napja.
- Gratulálok. – biccentett.
- Köszönjük.
- Megjöttünk. – szólalt meg Mackenzie egy hát előtt megállva. Villanyai már fel voltak kapcsolva.
- Gyertek be. – intett Mackenzie.
- Szent ég. – suttogtam félig sírva. – Az anyám ott van bent!
- Igen, Ivy. – suttogta Alex. – Gyere. Menjünk be hozzá.
- Oké. – vettem egy nagy levegőt és beléptünk Mackenzie után az ajtón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése