Az eredmény
Elszántan elmentem Belláék mellett és elindultam valamerre. Természetesen Ivyvel akartam beszélni. De vajon merre vadászik?
Furcsa egy érzés az biztos. csak menni a vakvilágba, hogy bocsánatot kérj valakitől, akivel alig fél órája bunkóztál. Olyan ez, mintha valakinek akkorát lekevernél, hogy az ájultan esik össze a földön, aztán mikor később bemész a kórházba hozzá látogatóba csak ennyit mondasz: „Sajnálom!” és távozol.
Mivel, én nem akartam ennyivel lezárni, elgondolkodtam rajta vajon, mit mondhatnék, még neki. Melyik az a párbeszéd, amivel nem rontanék, még jobban a helyzetünkön? Melyik szó, az, amivel sikerülne kifejeznem azt, amit, érzek. Szeretlek? Na, nem! Ez az a szó, ami után a romantikus filmekben, a lány felhúzza fél szemöldökét és faképnél, hagyja a pasit, aki persze lohol utána és a vége egy pofon lesz. Na így nem szeretnék járni.
Gőzöm, nem volt merre megyek, ezért megálltam, hogy tájékozódhassak. Merre mehetett Ivy? Próbáltam az illatát követni, de nem éreztem, mást csak a fák, és a páfrányok illatát. Elmentem oda ahol elváltunk. Ott egész jól lehetett érezni az illatát. Hát követtem. Úgy tűnt, mindenfelé járt. Ezek szerint tényleg vadászik. Vagy, vadászott… Megtorpantam egy döglött őz teteme mellett. Nyílván vámpír csinálta, és Ivy illata itt még jobban érződik. Ezt ő fogyasztotta el. Tovább követtem az illatot és végül kilyukadtam, az anyja házánál. Várható volt. Az embernek, ha valami bántja a lelkét, akkor az anyai vállon sírni, a legjobb. De sírt volna utánam?
Megráztam a fejem, hogy kihessegessem ezt a kérdést a fejemből, és miközben emberi tempóban elmentem a bejáratig, még egy kicsit gondolkodtam, a mondanivalómon, de aztán feladtam. Mi a fenének, majd lesz, ami lesz. Vettem egy nagy levegőt, majd hármat koppintottam a fehérre festett fa ajtóra. Egy-két másodperc múlva az ajtó kinyílt és Mackenzie jelent meg ott.
- Nocsak, Alex! – vigyorgott sejtelmesen, meglepően vékony ajkaival.
- Neked is, szia, Mackenzie. – mosolyodtam el.
- Ivy!! – kiáltott egyet hátrafelé. Akkor hallottam meg fentről, a búgást. Mi lehet ez?
- Honnan tudtad, hogy nem hozzád jöttem? – dőltem neki az ajtófélfának.
Erre inkább nem válaszolt csak megforgatta a szemeit és újra felkiáltott az emeletre:
- Eveliiin!
A búgás megszűnt, és ez jól esett. Már zavarta a fülemet. Egy másodper múlva Ivy jött lefelé a lépcsőn.
- Mi történt Mack… - megtorpant az utolsó lépcsőfokon, ahogy meglátott, és beharapta az alsóajkát. Haja vizes volt nyílván most mosott hajat. Ez megmagyarázza az előbbi búgást: Hajszárító volt. Egy fehér köntös volt, rajta ami a derekánál, össze volt kötve lábán nem volt, se cipő se papucs.
- Szia, Ivy! – köszöntem halkan, bűnbánóan.
- Én nem is zavarok tovább. – közölte Mackenzie, és már ott sem volt.
- Alex. – ahogy ezt szép fuvolázó hangján kiejtette, inkább hangozz kérdésnek, mint kijelentésnek, esetleg köszönésnek. Talán azt teszteli, hogy tényleg itt állok-e sután az ajtóban.
- Úgy éreztem, hogy… el kell jönnöm. – habogtam.
- Hát… gyere be. – intett ás lejött a lépcsőn. Beléptem a küszöbön és becsuktam magam után az ajtót és követtem a nappali kanapéjára.
- Honnan tudtad, hogy idejöttem? – Kérdezte homlokráncolva.
- Vámpírszaglás. – vontam vállat. – Jó illatod van.
Lenézett a kezére, majd elbámult másfelé, miközben kicsit megrázta a fejét. Nyilván azt kereste, mint mondjon.
- Ivy. – sóhajtottam. – Ostoba voltam, mikor ott kiabáltam veled, és nem tudom, mi van velem, de tudnod kell, hogy nagyon s… - a számra tett keze, nem engedte, hogy folytassam.
- Alexander. – suttogta. Furcsa érzés lett úrrá rajtam mikor a teljes nevemet kiejtette. Ez talán még sosem fordul elő. – Mind a ketten ugyanolyan hülyék voltunk. De nekem nincs kedvem, azt hallgatni, és mondani, sem hogy mennyire sajnálom. Oké?
- Oké. – bólintottam. – Ivy. – megfogtam mind a két kezét. – Én nem azért mondtam, hogy vetesd el a kisbabát, mert nem akarok gyereket. Hanem mert piszkosul féltelek, téged. Ez egy velem született dolog… hozzá kell szoknod. És én úgy érzem, hogy mi remek szülők lennénk, ha tényleg egy kisbabáról van szó.
A szeme csillogni kezdett és egy könnycsepp végig is gördült azt arcán. Fél kezemmel elengedtem a kezét és letöröltem a nevességet.
- Tényleg így gondolod? – mosolygott rám boldogon.
- Tényleg.
Szorosan átölelt és én visszaöleltem. Simogattam a hátát, megnyugtatóan, bíztatva arra, hogy boldog legyen. Hihetetlen egy érzés szerelmesnek leni…
(Ivy szemszöge)
Alex, visszajött. Azt hittem, hogy neki is szüksége van egy kis időre, hogy átgondolja, de kit érdekel. Jó volt újra ilyen közelről beszívni az illatát. Egy kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Különben, hogy döntöttél ilyen hamar? – kérdeztem kíváncsian.
- Úgy hogy ültem a tornácon, és gondolkodtam. – fogott bele. Aztán átjött Edward és Bella. Bella teljesen kikelt magából, hogy azt kértem tőled vetesd el a babát. Én csak néztem rá, de mindegy. Aztán Edward belevágott, abba a mesébe hogy hogy született meg Renesmee, és hogy ő mennyire féltette Bellát, miközben átváltozott. Azt mondták, hogy ezt tudva döntsek. És döntöttem.
- Gyors volt. – bólintottam. – Én amúgy olvastam a születését. Na, jó nem részletesen, de szerintem kábé olyan felületesen, ahogy Edward elmesélhette. - Felültem egy kicsit. - Gondolom, nem merült bele annyira a részletekbe.
- Természetesen nem. – fintorgott. – Már nem mintha nem lenne alapjáratban, egy szép látvány, amikor valakinek babája születik, természetesen, a szülők számára, de…
Erre elnevettem magam. Az arckifejezésén nem lehet nem nevetni.
- Most mi van? – fonta össze a karját, durcásnak tűnve.
- semmi, de tök vicces vagy, ahogy itt regélsz a gyerekszülés szépségeiről. – háromszor is megakadtam a mondatban, a nevetéstől.
- Nevess csak. – vont vállat. – De én ott leszek veled.
- Ebben biztos vagyok. – már csak kuncogtam. – Ha nem leszel rosszul. – Ezt nem hagyhattam ki.
- Ugyan már. – legyintett. – kikérem magamnak! Vámpír vagyok. Teljes mértékben. Te – itt egy rám mutatással toldotta meg a szavát. - , aki fél vámpír vagy hányhatsz, de én nem!
- hah, vagy csak még, nem ettél rossz vért. – mutattam rá.
- Olyan vér nincs is. – nézett rám furán.
- A beteg állatoké például. – vetettem fel.
- Azokat automatikusan nem fogyasztjuk. – világosított fel kuncogva. – De talán te már ettél, ha ennyire tudod.
- Nem, csak egy tipp volt. – ráztam a fejem. – De visszatérve a rosszullétre, ne is akarj hányni. Szörnyű.
- Gondolom. – bólintott elhúzva a száját.
Nyitódott azt ajtó és odakaptuk a fejünket a zajra.
- Hazajöttem! – kiáltott felfelé, anyám, aztán mikor észrevett minket fülig szaladt a szája. – Szervusz, Alex!
- Jó napot! – biccentett egy kis fél mosollyal Alex.
Anya egyenesen az emeletre ment felfelé, meghagyva nekünk újra a magányt.
- Hol volt, anyukád? – kérdezte Alex.
- Vadászni. – vontam vállat. – Dolgozik, ezért gyakrabban jár vadászni. Fél, hogy elveszíti a fejét aztán… tudod.
- Értem. – bólintottam, és tényleg megértettem. Talán én is ezt tenném. – Láttam neked is ment a vadászat?
- Láttad? – lepődtem meg.
- Megtaláltam az elejtett őzedet. – világosított meg vigyorogva. – Ügyes.
- Hah, csak egyet? – kérdezte fölényesen. – Hármat megtámadtam.
- Oh, elnézést kérek. – színészkedett, Alex, mintha mélyen sajnálná a feltételezését. – ezzel biztos nagyon megsértettem. Legközelebb inkább kérdezek, mint, ítélkezem.
- Hát azt jól teszi, Uram. – mondtam sértődöttnek hangozva.
Ezen nevettünk egy sort és jó érzés volt, újra együtt kacagni Alexszel.
*
- Mondtam, hogy szedned kellene a tablettát. – mondta Alex aggódva, mikor éppen kihánytam magam és a fürdőszobánk kövén ültem ő meg a kád szélének dőlve nézett le rám.
- Már egyre kevesebben rókázok, mit izélsz? – nyögtem és odamentem a csaphoz, hogy kiöblítsem a számat.
- Holnap átmehetnénk Carlisele-hoz. – vélekedett, de határozott volt. – Már bőven eltelt másfél hét is, szóval talán rájön valamire.
- Egyet értek. - sóhajtottam és felé fordulva háttal a csapnak megtámaszkodtam a mosdóban. – Most már tényleg jó lenne tudni.
- Én már biztosra veszem, hogy beigazolódik a gyanúnk. – mondta, de a hangján ott motoszkált a boldogság is, és az aggódás is.
- Alex, nem lesz semmi baj. – simítottam végig a karján. – Csak nyugi. Nagylány vagyok már!
- Tizennyolc vagy. – mondta, mintha nem tudnám.
- Éppen nagykorú. – bólintottam rá, mit sem törődve az enyhe éllel a hangjában. – És különben is te is csak tizenkilenc vagy…
- De nem nekem kell megszülnöm. – mutatott magára, és lerítt róla, hogy ennek a ténynek örül.
- Az igaz. – csóváltam meg a fejem. – Fura is lenne… de Bella is ennyi idős volt, mikor megszülte Nessiet, sőt teljesen ember.
- De őt meg lehetett menteni. – vetette ellen.
- Én meg félig vámpír vagyok Alex. – mutattam magamra. – Ebből nem akarok megint vitát, csak annyit mondok, hogy minden rendben lesz. Tudom, hogy nem a Jóisten vagyok, aki ezt előre tudja és nem is Alice de… te! – hirtelen megvilágosodtam. – Ha már ott vagyunk, megkérdezhetnénk Alicet, hogy lát-e valamit.
- Ha látna, már rég szólt volna. – vont vállat.
- Azért megér egy próbát. – kibámultam a sötétségbe, aztán a karórámra néztem. Fél kilenc felé járt az idő. Felsóhajtottam. – Megyek, lefekszem. Jössz? – néztem rá boci szemekkel.
Erre kicsit elmosolyodott és megfogta feléje nyújtott kezemet. Én vezettem el a szobánkig, már nem mintha nem tudná, merre kell menni. Felvette szokásos hálóingemet és bemásztam mellé az ágyba.
- Érzem, hogy aggódsz. – vádoltam meg. – Alex, én nagyon átérzem, amit te érzel, de ez nem változtat semmin. Úgy értem, és akarom azt a gyereket. És te is akarod, tudom.
- Igen. – vallotta be.
- Ne félj. – bújtam oda hozzá. – Nem lesz semmi baj, oké?
Úgy nézett ki fellélegzett.
- Oké. – megpuszilta a fejemet, majd a számra és kaptam egy puszit, majd hamarosan elaludtam.
Reggel már nem hánytam, pedig majdnem minden reggel szoktam. Ezt jó jelnek vettem. Felöltöztem, aztán indultunk Carlislehoz. Most legalább kiderül mi lesz. Éreztem, hogy Alex feszült mellettem, de csak annyira amennyire én és ez még belefért. Bekopogtunk a Cullen-rezedencia ajtaján, aztán kinyitottuk az üvegajtót. Carlisle már meg is jelent.
- Helló Carlisle! – intettem. – épp téged kereslek.
- A baba ügye miatt? – kérdezte, de inkább kijelentésnek hangzott.
- Igen. – felelte Alex.
Carlisle felvezetett az „irodájába” ahol volt egy ultrahang. Megultrahangozott, és kinyomtatta a leletemet.
- Nos, nem tudom, hogy ez nálatok milyen hírnek számít, de nálam egyértelműen jónak számítana. – mondta. – valóban kisgyereketek lesz.
- uram isten! – attól függetlenül, hogy számítottam rá, még nagy örömmel hasított belém, a felismerés: Anya leszek. – De hisz ez csodás!
Alex nyakába vetettem, magam és csókokkal halmoztam el. Éreztem, hogy a kis aggódása mellett ő is boldog, és ez megnyugtatott.
- Mit kell tudnunk róla? – kérdezte Alex, mikor végre elengedtem. – Úgy értem gondolom, ez nem egy átlagos gyerekvárás.
- Áh, nem! – mondta Carlisle. – Ez még Renesmeenél is gyorsabban fog fejlődni, úgyhogy alig három hónap, esetleg négy.
- Ejha! – tátottam el a számat. – Nem semmi.
- Nem, bizony. – helyeselt Carlisle. – Mint ahogy Renesmee, a gyerek is gyorsabban fog fejlődni, mint egy átlagos gyerek. De ő is olyan tizennyolc év körül áll meg, pont, mikor Nessie, körülbelül, mikor rendesen négy éves lenne.
- Hú, értem. – kicsit fejen ütött ez az egész. – És mi lesz a szüléssel.
- Attól függ. – ingatta a fejét a doktor. – Ha Nagyon vészes lesz, császármetszéssel vesszük ki, de akkor természetesen elaltatunk téged, Ivy. – nyugtatott meg. – Ha nem akkor rendesen… De ha most megbocsátotok, nekem munkába kell mennem. Lesz egy műtétem.
- Persze. – mondtuk kórusban, és Carlisle, már ki is ment.
- na, látod, Alex. – piszkáltam meg a haját. – Semmi baj nem lesz.
- Remélem. – sóhajtott fel. – Boldog vagyok, tudod!
- Ennek örülök! – még szélesebben mosolyogtam, úgy hogy az összes fogamat kimutattam. – Gyere, menjünk le!
- Egy perc. – mutatta fel a mutatóujját, aztán a számhoz érintette az övét, hogy egy hosszú, érzelmes csókban forrjunk össze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése