- Nem vagy már szomjas? - kérdezte Alex. Ő és én az erkélyen álltunk és a hóesést néztük.
- Nem. – hazudtam, pedig már vagy két hete nem voltam vadászni, és igen csak égett a torkom.
- Biztos vagy benne? – fúrta a tekintetembe az övéit és végigsimított a szemem alatt elhúzódó lilás árnyákon.
- Na jó. – sóhajtottam. Ha így néz rám képtelenség hazudni neki. – Tényleg rám férne. De mindig olyan nehezen szánom rá magam. Veled olyan jó lenni… Vadászni nagyon unalmas.
- Veled is nagyon jó. – karolta át a csípőmet és húzott közelebb magához. – De muszáj. Ez az élet rendje.
- Tudom. – sóhajtottam beletörődve. – Tudtad, hogy már alig három hét van karácsonyig, és az esküvőnkig.
- Bizony ám. – adott puszit a fejemre. – Egy fontos pillanat az életben, amit sosem felejtek el.
- Én sem fogom. – fogadkoztam. - Ez az első karácsonyom boldogan.
Még jobban szorított magához.
- Én soha nem hagyom, hogy szomorú légy. – súgta a fülembe. – Ezt most itt írásba is adom, ha akarod. Te ebben az életben, soha de soha többé nem leszel boldogtalan. Ígérem neked.
- Bízom benned Alex. – súgtam neki. – Annyira szeretlek.
- Én is, Édesem. – belepuszilt a nyakamba és a szemembe nézett. – És mindig is így lesz.
- Igen, mindig. – mondtam halkan, boldogan. – Amíg csak élek.
- És mivel te is és én is örökké élünk. – suttogta, és én befejeztem:
- A boldogság is örökké tart.
Egyre közelebb hajolt hozzám, és már szinte éreztem ajkit a számon mikor a torkomba élesen belenyilallt a fájdalom. Odakaptam és felszisszentem.
- Ne jó, nincs mese! – toppantott. – Gyere vadászni!
- Na, jó. – sóhajtottam. Azzal vigasztaltam magam, hogy utána még két hétig le van róla a gond, és magamat és megfosztom a fájdalomtól.
A vadászat végül is jólesett. Leginkább őzeket találtunk, de egy farkassal is volt szerencsék, találkozni. Már éppen végeztünk és már hazafelé sétáltunk kézen fogva mikor Alex elém állt, megállásra késztetve engem. A másik kezemet is megfogta és angyalian rám mosolygott.
- Figyelj. – kezdte mosolyogva. – Mit szólnál, ha nálam töltenéd a hétvégét?
Kicsit meglepett ez a kérdés, de ugyanakkor örültem neki. Még sosem voltam huzamosabb ideig Alexnél.
- Szívesen. – mosolyodtam el.
- Tényleg? - hitetlenkedett.
- Miért mit hittél? – húztam fel a szemöldököm. – Hogy azt mondom: az kizárt dolog, ki nem mozdulok a házból…
- Nem csak, - elnézett egy pillanatra másfelé aztán újra a szembe. – csak annyira hihetetlen, hogy megtaláltalak. Nem tudod, milyen boldog vagyok, hogy velem vagy!
- De. – mosolyogtam rá. – Pontosan tudom. – elengedtem a kezét és a nyaka köré fontam a karomat. – Ezt érzem én is!
- Valóban? – suttogta. – Ezt?
- Igen. – leheltem és megcsókoltam. Sokáig álltunk ott így aztán elengedtem őt és szorosan hozzásimultam.
- Nagyon örülök, hogy eljössz. – súgta a fülembe.
- Én szívesen megyek. – motyogtam a pulóverébe. – Szeretlek.
- Én is, Ivy! – megpuszilta a fejem búbját aztán elengedett. – Haza kéne mennünk. Be kell jelentened, hogy nálam töltöd a hétvégét.
- Ó, rendben. – vontam vállat és megfogtam a kezét. Így sétáltunk hazáig. Nem akartunk futni, se gyorsabban menni. Ez így volt jó.
Mikor elértük a házat, bementünk az ajtón. Edward és Bella, megint a zongoránál ültek. Edward játszott.
- Sziasztok! – intettem, mire idenéztek. – Megjöttünk!
- Hol voltatok? – kérdezte Bella és Edward abbahagyta a zongorázást.
- Vadászni. – válaszoltam. – Figyeljetek, nem baj, ha Alexnél leszek a hétvégén? Meghívott magához.
- Dehogy baj! – mondták kórusban.
- Örülünk, hogy jól érzitek magatokat! – vigyorgott Bella. – Pakolj be Ivy!
- Oké!
Felrohantam a szobámba. Alex követett. Az ősrégi hátizsákomat vettem a kezembe és feltettem agyára. Alex is leült és engem figyelt. Betettem két nadrágot, meg úgy három-négy pólót. Aztán betettem még a neszesszeremet. Végül betettem a hálóingemet is.
- Azt hiszem, készen vagyunk! – csaptam össze a tenyerem. – Mehetünk, Alex!
- Oké. – vigyorodott el.
Gyorsan elköszöntünk Bellától, Edwardtól és Renesmee-től, aztán Alexszel elfutottunk a házáig. Egy úgy nagyjából öt másodpercet vett igénybe. Alex bevezetett a nappaliba.
- Nem vagy éhes? – kérdezte.
- Nem köszi. – néztem rá. – Miért van nálad ennivaló?
- Megkértem Alice-t hogy szerezzen be egy pár dolgot. – magyarázta. Gondolhattam volna…
- Értem. – bólintottam.
- Tudom, most azon tűnődsz, hol fogsz aludni. – mondta bűntudatosan. – De sajnos ágyat nem tudtam beszerezni.
- Most viccelsz ugye? – nevettem. – Nem kell ágy. Elvagyok én a kanapén is
- Biztos? – kérdezte aggódva. – Mert nem akarom, hogy kényelmetlen legyen. Azt akarom, hogy a lehető leg…
Nem bírtam tovább. A szájára tapasztottam a kezemet.
- Nyugodj meg Alex. – súgtam. – Minden rendben. Nekem teljesen jó a kanapé.
Azzal levettem a kezemet a szájáról és helyette a számat tettem rá. Hevesen csókolt vissza. Beletúrt a hajamba én pedig a nyaka köré fontam a kezemet. Elindított, mire én hátrálni kezdtem. Nem tudtam hová megyünk, de nem érdekelt. Csukott szemmel tűrtem, hogy elkényeztessen, és oda vigyen, ahová akar. Éreztem, hogy nekimegyünk valaminek. A kanapé karfájának. Megértettem mit akar és végigsöpört rajtam a boldogsághullám. Ledöntött a kanapéra, de a számat egy pillanatra sem eresztette el. Egy darabig csak így csókoltuk egymást aztán a ruháinktól is megszabadultunk. Nagyon szerettem Alexet. Azt hittem, hogy ezt a szerelmet, senki sem képes kibírni, de úgy tűnik, lehetséges. Nálunk igen.
*
- Jó reggelt. – köszönt mikor kinyitottam a szemem. – Vagyis hát jó éjt…
- Mi? – motyogtam álmosan.
- Még éjfél sincs, Édes. – mosolygott rám. Az ölében aludtam el. – Aludhatsz, még ha szeretnél.
- Nem. – ráztam a fejem. – Éhes vagyok, egy kicsit.
- Igen? – csillant fel a szeme. – Gyere.
Felvett és a konyhába vitt. Leültetett egy székre, felkattintotta a lámpát és odaállt a hűtő elé.
- Mit kérsz? – kérdezte. – Alice hozott tojást, hozott müzlinek valót…
- Müzlit. – feleltem.
- Rendben. – kipakolta a hozzávalókat. – Furcsa, még sosem csináltam, müzlit és mégis tudom, hogyan kell.
- Nem kell hozzá nagy tudomány. – vigyorogtam. – Csak a müzlit, meg a tejet összeöntöd.
- Gúnyolódj, csak. – nézett rám összehúzva a szemét. – Nekem nem volt rá szükségem.
- Tudom, csak úgy mondtad, mintha marhasültet, vagy lazacot kezdtél volna csinálni. – kuncogtam.
- Jól van, igazad van. – nevetett velem és letette elém a müzlit. – Ez tényleg nem volt nagydolog.
Nekiálltam enni. Elég frusztráló volt, hogy Alex állandóan nézett.
- Mond csak Alex. – szólaltam meg csakhogy beszélgessünk. Akartam hallani a hangját. – Emlékszel valamire a családodról?
- Hát úgy nagyjából. – ingatta a fejét és égnek emelte a szemét miközben gondolkodott. – Anyámat Klara – nak hívták, arra emlékszem. Nagyon szerettem őt. Emlékszem mindig együtt voltam vele, mikor apámat bevitték a háborúba. Aztán elvesztettem őket.
- És… - lenyeltem a falatot. – hogy… változtattak át?
- Furcsa, dev arra nem emlékszem. – rázta a fejét. – ez azért is érdekes, mert az emberi mivoltomból megmaradtak az emlékeim, és a vámpíréletemből is, csak a kettő közötti dolog homályos. Ami részben jó, mert a fájdalomra, a kínra sem emlékszem, de ugyanakkor zavaró, mert nem tudom mi történt…
- És ki tette meg?
- Azt sem tudom. – válaszolta aztán felsóhajtott. – Az életem tele van homállyal, és gőzöm sincs mi volt velem, miért kellett átváltoztatni, és hogy ki tette.
Letettem a kanalat és odamentem Alexhez.
- Sajnálom, hogy szóbahoztam. – motyogtam magam elé. Most tönkretettem a pillanatot.
Odahúzott az ölébe.
- Ivy. – súgta nekem. – Te soha semmilyen pillanatot nem teszel tönkre. Mikor veled vagyok az összes pillanat boldogság…
- De valld be, hogy egy kicsit rosszul érzed magad. – húztam el a szám.
- Na, jó csak egy kicsit. – sóhajtott. – De amikor idejöttél, elmúlt. Hidd el!
- Remélem is. – megcsókoltam. – Soha többet nem kell róla beszélned. Megígérem, hogy többet nem hozom szóba, oké?
- Rendben. – suttogta és a hajamba temette az arcát.
- Na, mit csinálunk, Édes? – kérdezte sokára.
- Nézhetnénk filmet. – vetettem fel. – Mondjuk valami jó harci filmet.
- Mit? – nézett a szemembe aztán elnevette magát mikor meglátta, hogy tréfálok.
- Na, jó akkor felőlem nézhetünk R és J is. – vontam vállat és kiszálltam az öléből.
- R és J-t? – vonta fel a szemöldökét.
- Jaj, ne, az túl nyálas. – vontam vissza és átsétáltam a kanapéra. – Mondj már te is valamit ne csak én adjam a…
Hirtelen kapott fel a karjába, mielőtt a kanapéhoz értem volna. Rámosolyopgtam, és észrevettem hogy arany szeme csillog.
- Mi az? – kérdeztem.
- Csak annyira… szeretlek. – suttogta. – Tudom már sokszor mondtam, de ez az igazság.
- Én is így érzek, tudod! – simítottam végig az arcán. – Akkor mit is nézzünk.
- Én nem nagyon akarok filmet nézni. – húzta el ajkát.
- Ó akkor? – néztem rá. – Mit akarsz csinálni?
- Csak vele lenni. – mondta és leült velem a kanapéra. – Csak úgy együtt. Beszélgetni meg ilyesmi…
- Értem. – bólintottam. – hát legyen. Miről beszéljünk?
- Mi a kedvenc színed? – kérdezte hirtelen és meglepődtem.
- Most komolyan? – kérdeztem vissza.
- Igen. – bólogatott
- Jó, a kék. – mondtam. – de nem az a hupikék, meg az ilyek, csak az a szép tiszta rfendes kék szín.
- Értem. – bólogatott. – Mi a kedvenc virágod?
- A havasi gyopár válaszoltam rögtön. Mindig ez a virág fogott meg.
- Tényleg, - nézett a szemembe.
- Igen, már nagyon régóta. – vontam vállat. – Egyéb kérdés?
- Persze hogy van. – bólogatott. – Mi a kedvenc könyved?
-- Olyan nincs. – ráztam a fejemet. – Nem olvasok sokat. De a Cullenek története tetszett.
- Akkor kérdezném, hogy hány éves vagy igazából.
- Nem akarom megmondani. – ódzkodtam.
- Miért nem. – suttogta. Na, jön a csábítás…
- Mert nem. – válaszoltam. Egyre közelebb araszolt hozzám.
- Na, áruld el. – kérlelt és boci szemekkel nézett rám.
- Nem. – leheltem, de kezdett megtörni, a határozottságom.
- Kérlek. – súgta és az ajka már csak egy centire volt az enyémtől.
- Miért? – kérdeztem halkan.
- Mert kíváncsi vagyok. – mondta és látva hogy ez nem jött be új cselhez folyamodott. A keze lassan simított végig a combomon oda-vissza. Szaggatottan vágyakozva sóhajtottam fel.
- És ha elmondom?
- Akkor már jobb lesz.
- Na, jó. – adtam meg magam. – 67.
- Csak?- lehelete csiklandozta az arcomat. – Komolyan?
- Igen. – leheltem és megcsókoltam. Egy darabig így ültünk aztán elengedett.
- És ha már így igazságtalanul kiszedted belőlem, hogy mennyi idős vagyok, akkor te mennyi vagy?
- 101. – felelte kertelés nélkül.
- Csak? – kérdeztem. – Komolyan.
- Igen. – bólogatott. És mindketten nevettünk a párbeszéd ismétlődésén. Hirtelen tört rám az álmosság.
- Van még kérdésed? – kérdeztem.
- Ami azt illeti igen. – bólintott. – Ha bárhová mehetnél a világon hová mennél legszívesebben?
- Úgy hogy te is velem jössz, igaz?
- Csak is úgy igen. – mosolygott angyalian.
- Igazából nincs, olyan hely ahová szívesen mennék. – gondoltam bele. De a nyelvem már megakadozott.
- Nincs? - tűnődött. – Érdekes. Akkor ember, akivel szívesen találkoznál?
- Nincs. – motyogtam, és már laposakat pislogtam, de ezt nem láthatta, mert hátulról dőltem neki.
- Kedvenc filmed esetleg?
- Nincs. – végleg lecsukódott a szemem és álomba merültem.
Tudtam félig meddig, hogy álmodom, de mégis olyan igazinak tűnt. Borzalmasan igazinak. Alex csak távolodott tőlem és távolodott és minél jobban nyújtottam érte a kezemet, annál messzebb került tőlem. Csak sikítoztam, hogy ne hagyj itt és ő csak keserűen rázta a fejét majd végleg eltűnt a fehér ködben, ami körül vett minket. És akkor ébredtem fel.
A szememet még nem bírtam kinyitni.
- Alex. – motyogtam, hátha, mégis ne adj isten igaz lett volna az álmom.
- Itt vagyok, Kevesem. – szorította meg a kezem. Mérhetetlenül megkönnyebbültem. – Semmi baj… Miért sírsz?
Sírok? – rökönyödtem meg magamban. – De hát nem is…
Kinyitottam a szememet és valóban szúrt egy picit. Mikor a kezemmel – ami szabad volt – az arcomhoz értem, nedvességet éreztem. Tényleg bőgtem.
- Mi a baj, Ivy?
Felültem az ágyba és csak akkor vettem észre, hogy a kanapét Alex kihúzta éjjel. Így egy franciaágy lett belőle.
- Semmi. – ráztam a fejem és mosolyogtam. – Szörnyű álmom volt. Elmentél.
- Elmentem? – húzta fel a szemöldökét.
- El. – bólogattam szomorkásan. – Nagyon rossz volt, és annyira örülök, hogy felébredtem!
Szorosan hozzábújtam.
- Pedig végig itt voltam melletted. – súgta nekem. – Nem hagytalak itt. Egészen pontosan csak egy fél percre, míg kihúztam az ágyat és addig a fotelba tettelek. De akkor még mosolyogtál is szóval, nem hinném, hogy akkor álmodtad ezt.
- Minden esetre rossz volt. – ismételtem.
- itt vagyok, látod? – fogta meg újra a kezem. – Nem hagylak el, soha.
- Edward is ezt mondta… - motyogtam nagyon halkan, de mégis meghallotta.
- tessék? – kérdezte furcsán.
- Csak azt mondtam, hogy Edward is ezt mondta Bellának, mikor együtt voltak. – sóhajtottam, de szerencsére nem látta az arcomat. – Aztán mégis elment tőle…
- Nézd! – fújta ki a levegőt Alex és felült. Követtem a példáját. Így egymással szemben ültünk. – Edward mesélt nekem erről.
– Komolyan? – szakítottam félbe. – Mikor?
- Amikor vitt ki a reptérre. – felelte. – De most nem ez a fontos. Azt mondta csak azért mesélte el nekem, mert azt akarja, hogy ne kövessem el ugyanazt a hibát, mint ő. Tud ő is a képességemről, és figyelmeztetett, hogy meg nem forduljon a fejemben, hogy elhagylak. Azt mondta soha nem élt át olyan szörnyű hónapokat az életében, mikor Bella nélkül volt. Ő azt szeretné, hogy az ő hibájából tanuljak, és ne a sajátomból… És megfogadom a tanácsát… Anélkül sem lenne szívem, hogy elhagyjalak, ahhoz túl önző vagyok, de így rájöttem, hogy még a gondolta is rémisztő, érted már? Én nem tudnálak itt hagyni. – megfogta mind a két kezem. – Világos? Sosem teszem meg. Ráadásul, most jön az esküvőnk. Azután már egymáshoz fogunk tartozni. Te is jól tudod, mennyire szeretlek ahhoz, hogy itt legyek veled.
- Igen. – kuncogtam kicsit idegesen. – Már elmondtad egy párszor. És én is szeretlek.
- Nem sikerült meggyőznelek igaz? – csóválta a fejét, de mosoly bujkált a szája sarkában.
- De… - ingattam a fejem. – De még jobban el fogom hinni, ha most megcsókolsz, hm?
Elmosolyodott és közelebb hajol hozzám. A szánk már csak egy centire volt egymástól, de nem tudtam mozdulni. Mintha lebetonoztak volna.
- Együtt örökre. – suttogta és megcsókolt. Visszacsókoltam aztán elengedett és a szemembe nézett. Arany szemeiben olyan könnyű volt elveszni, mint egy labirintusban.
- Örökre. – mondtam halkan és elmosolyodtam. – Jól hangzik.
- Nagyon jól. – mosolyodott el ő is. – Na, mit van kedved csinálni?
- Nem is tudom. – gondolkodtam. – Először is rakjuk össze az ágyat.
- Ha akarod. – vont vállat. – Leszállnál egy pillanatra?
Azt tettem, amit mondott. Lehátráltam róla. Majd ő emberi szemnek túl gyorsan összerakta az ágyat.
- Nem rossz. – kacsintottam rá. – Kifejezetten jó!
- Köszönöm. – odasétált hozzám és beállt elém. – Na, most mi legyen?
- Hm. – gondolkodtam. – Egy új hó csata?
- Szóljunk Belláéknak is? – kacsintott rám.
- Szóljunk! – egyezett bele.
*
Öt nap múlva elkezdtük a készületeket. Alice nagyon lelkesedett, hogy esküvőt is és karácsonyt is rendezhet. Cullen rezidencián tartjuk majd a karácsonyt holnap. Alex, Bella, Edward, Renesmee és én díszítettük a karácsonyfát. Emett és Rose a díszeket akasztgatták fel a lakásban. Alice igazából csak a szervező volt, Jasper pedig segített neki. Carlisle és Esme az idő nagy részében vadásztak ma, csak este értek haza.
- Emett, ne hülyéskedj! – szidta éppen Alice Emmettet, mert ő ökörködve szórakozott Roseval, díszekkel a kezükben. – Rose neked legalább lehetne egy kis eszed.
- Ugyan már Alice. – szólt hozzá Edward. – Neked pedig legyen egy kis szíved! A karácsony a szeretet ünnepe!
- Ez az! – tette hozzá Alex. – Igazán nem bűn egy kicsit viccelődni.
- egy kicsit valóban nem. – fordult felé Alice. – ám ők már vagy tíz perce csinálják.
- A két fiú megcsóválta a fejét és visszafordultak a fa felé.
- Ez így gyönyörű Alice! – dicsérte Esme. – A tervezéshez nagyon értesz.
- köszönöm anya. – biccentett az illető. – Emmett! Átveszem az állásodat, ha nem vigyázol.
- Bocs Alice. – komolyodott el Emmett és rendesen dolgozott tovább.
- Szép lett a fa! – jött oda hozzánk Alice. – Gratuláció.
- Edward. – súgta Bella. – Miért nem játszol nekünk, egy jó kis dalt, hm?
- Nem bánom. – vont vállat Edward. Csókot nyomott Bella fejére és odaült a zongorához. Majd egy dallamot kezdett játszani, amit már annyiszor halottam a szobámból is.
- Ez mi, Edward? – kérdeztem, mire többen felkuncogtak.
- Ezt a dalt mindenki ismeri. – magyarázta Edward a reakciókat. – Ez az én Bellám altatódala.
- Tényleg. – ámultam el. – Szép nagyon. Gondolom te írtad. – Közben felakasztottam egy díszt a fára.
- Igen. – bólintott és rám mosolygott. – Ő ihlette igazából, még rögtön az után hogy rájöttem, hogy szeretem őt.
- Ó. – elmosolyodtam. – Szép történet.
- a fa kész van. – jelentette be Renesmee. – A csillag is fent van. Alice?
- Precíz! – mutatta fel a hüvelykujját. – Pihenhettek. Fél vámpírok, nem akartok aludni egyet? Este tíz van már.
- De. – bólogattam. – én részemről, álmos vagyok.
- Ott van az én szobám. – mutatott felfelé Alice. – Nekem is még úgyis van tennivalóm. Nem hinném hogy felmegyek. Ágy nincs, de kanapé van, ha jó.
- Persze. – bólogattam. – Köszi, Alice.
Azzal felrohantam a lépcsőn. Alice szobáját könnyen fel lehetett ismerni. Az az egy ajtó volt ami tárva nyit va állt és ami elég puccos volt. Csodálom, hogy Jasper kibírja ezt a sok cuccot.
- Meg se vársz? – karolt át Alex.
- Fáradt vagyok. – magyaráztam. – Gyere. Altass el.
- örömmel, Drágám. – A karjaiba kapott és leült velem a kanapéra. Ő lefeküdt és maga mellé fektetetett, úgy hogy a térdén volt a lábam.
- Kényelmes? – kérdezte figyelmesen.
- A legteljesebben. – biztosítottam és behunytam a szemem. – Nagyon várom már az esküvőnket… Tudom, hogy mondtam már sokszor, de nagyon szeretlek.
- Ahogy én is. – egy puszit adott a számra, majd az arcomra is. – Szép álmokat, Kedvesem.
*
Másnap nagyon sürgős napunk volt. Még jó hogy már megvettem Alexnek az ajándékot karácsonyra. Aznap lányok együtt mentünk vásárolni. Csak minden rendben menjen el.
Renesmee meghívta Jacobot is karácsonyozni, hogy minden teljes legyen. Ő már ötkor itt volt.
- Héj Jacob! – köszöntem neki.
- Jacob! – jött ki a konyhából Bella. – Nessie hány órát mondott neked?
- Hét órát tudom, de nem volt semmi dolgom gondoltam előbb jövök. – vont vállat. – Ugye nem baj?
- Dehogy is! – legyintett Bella. – Nessie a szobájában van. Örülni fog neked.
Jacob felsietett az emeletre.
- Esmevel sütöttünk egy pás sütit, amit még emberkoromban szerettem. – mondta Bella és behívott minket Alexszel a konyhába. – Gyümölcstorta, és mézes zserbó. Most sül még a pite és a mákos tekercs… Szerinted kell még valami?
- Ezek közül csak a gyümölcstorta mond valamit. – vakartam a fejem. – De biztos jó lehet a többi is. Szerinted? – néztem Alexre, aki merő döbbenettel figyelte, hogy teszi a sütőbe Esme a sütit.
- Alex, - ráztam meg a kezét.
- Tessék? – fordult felém párat pislogva. – Ne haragudj nem figyeltem.
- Mi van, talán nem néznek ki jól ezek a sütik? – kérdezte aggódva Bella. – Tudom, hogy te nem eszel meg mi sem csak Jacob, Nessie és Ivy, de ha valami nem szimpatikusak csinálhatunk másmilyent is.
- Szerintem csupán Alex már nagyon rég nem evett semmi emberit. – paskoltam meg az említett kezét. – Egy perc. – puszit nyomtam Alex szájára, amitől rögtön észhez tért.
- Bocsánat, csak hihetetlen, mit meg nem esztek. – csóválta a fejét.
- Nem illik ilyet mondani a sütikre! – mondtam eljátszva a morcosat. – Finomak, és nem undorítóak. Attól hogy te nem eszel…
- Persze. – bólogatott.
- Szent ég! – Edward tért be a konyhába. Bella megrázta a fejét.
- Mi lett itt? - kérdezte ledöbbenve Edward. – Semmi, csak sütünk. – mutatott a süteményekre Bella. – Körülbelül úgy reagáltál, mint Alex.
- Ezeket mégis ki fogja megenni? – kérdezte Edward.
- A fél vámpírok és a vérfarkas barátunk. – magyarázta Esme. – Fiam azt hittem figyelmes vagy…
- Úgy értettem, hogy ez mind beléjük fog férni?
- Ha nem ma, akkor eltesszük máskorra. – vont vállat Bella. – kivennéd a tekercset Esme? Köszönöm!
Edward odasétált Bella mellé és félénken méregette a süteményeket.
- Kóstold meg! – kérte Bella. – Tudom, hogy most jöttél a vadászatból és a kettő nem ugyanaz, de a krém szerintem finom lehet.
- Bella jól érzed magad? – kérdezte Edward. – Egyek belőle?
- Nem kell az egészet megenni, ne nézz így rám. Csak nyalj bele a krémbe!
- Bella, nem szeretjük az emberi ételt, ezt te is tudod! – nevetett Edward.
- A kedvemért! – nézett rá Bella. – Csak egy picit. Ha akarod én is eszek belőle…
- Miért akarod ennyire? – kérdezte furcsállva Edward.
- Csak úgy.
Edward a mutatóujjával épp egy kicsit hozzányúlt a krémhez és lenyalta azt. Aztán elfintorodott és ránézett feleségére.
- Na?
- Finom lehet… az embereknek. – nyámmogta. – Egyébként borzalmas volt.
- Gondoltam. – nevetett Bella. – Gyere, sétáljunk egyet!
Azzal Edward és Bella kimentek a konyhából.
*
Már este hét óra volt és a család a nappaliban ült a fát Nézve. Edward direkt erre az alkalomra költött egy dalt, amit most játszott el nekünk. Mindenki szatyrokkal a kezében állt és várta, hogy a dal a végét is lejárja aztán Edward is felállt a szatyraival.
Kiosztottuk az ajándékokat és miközben azokat nézegettük jól elbeszélgettünk. Közben Edward újra eljátszotta a dalt, meg Bella altatódalát is. Aztán gondoltam egyet és felálltam. Alex utánam jött. Beálltam a fa elé és végigmosolyogtam rajtuk. Edwardnak üzentem gondolatban hogy szeretnék valamit mondani mire lassan lehalkította a dalt.
- Szeretnék néhány szót szólni. –Kezdtem. - Először is azt mondanám, legfőképpen Bellának, Edwardnak és Nessienek, hogy Alexszel úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk az esküvőnk után. Alex házában fogunk lakni együtt. – itt szerelmemre néztem – De sosem felejtem el, hogy kik voltak azok, akik befogadtak és persze minden nap meglátogatjuk őket, mert ugye csak egy pár méterre lakunk majd egymástól… - a könnyek kijöttek a szememből. – A másik pedig az, hogy várom a lányokat holnap délben, hogy itt találkozunk. Azt biztosan tudjátok, hogy az esküvő miatt kellett egy nappal előrébb tenni a karácsonyt… Szóval. Igen. Egy utolsó köszönetet, nektek, hogy befogadtatok, minket teljes egészünkben és valószínűleg sosem leszek elég jó ahhoz, hogy visszaadjam azt, amit tőletek kaptam… - a könnyektől nem tudtam többet mondani. – Köszönöm.
Alex gyorsan megcsókolt szenvedélyesen aztán visszaült velem az ágyra.
- Semmi baj. – suttogta nekem, közben. – Semmi baj.
Vacsorára Bella sütött krumplit azt adott nekünk, aztán megettük a süit és még egy kis beszélgetés után „takarodó” volt. Mi Alexszel felmentünk a vendégszobába, ami most nekünk lett itt kialakítva, Nessieék, pedig saját szobájukba.
Jó volt ez a karácsonyi ceremónia meghitt volt és legalább sírtam is egy kicsit, bár röstellem. Alex odabújt mellém és már aludtam is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése