Új családbanA főút mellett sétáltam árokparton. A hátizsákomat a hátamon vittem. Az a kevéske ruha, ami benne volt nem okozott nagy terhet. Különben is elbírtam volna… Sírtam és már meguntam a menést. Lerogytam az árokpartra és pityeregtem tovább. Reménytelen vagyok. Ekkor megpillantottam egy autó fénycsóváját előttem az úton. Biztos egy boldog család megy el itt mellettem hazafelé. Nem így történt. Az autó megállt mögöttem és leparkolt az út szélén. Hátrapillantottam. Egy fiú és egy lány szállt a ki a kocsiból, de nem láttam, hogy néznek ki.
- Mit csinálsz itt? – kérdezte a lány kedvesen és lehajolt.
- Fogalmam sincs. – motyogtam. Igaz volt. Tényleg nem tudom miért jöttem ilyen messzire a várostól.
- Hol laksz? – guggolt le mellém a fiú. Hangja, mint a bársony.
- Hogy hol? – nevettem fel keserűen. – Egy hotelben laktam egy hónapig, de nem tudtam tovább fizetni a szállást így… - nem tudtam befejezni. A hangom elcsuklott.
- Hol vannak akkor a szüleid? – kérdezett újra a lány.
- A szüleim… - nem akaródzott kimondanom. – Meghaltak.
- Óh, sajnálom. – átkarolta a vállamat. A karja nekem kellemesen meleg volt. Ilyen őszi időben…
- Semmi baj. – ráztam a fejem.
- Gyere velünk. – kérte a fiú.
A lány felsegített a földről és leporolta a ruhámat. Miért viselkednek így? Itt kellett volna hagyniuk az út szélén, ahogy észrevettek, mint ahogy mások is.
- Szállj be! – nyitotta ki előttem az ajtót a lány.
- Miért vagytok ilyenek velem, - kérdeztem.
- Jobban szeretnél itt maradni az árokban? – kérdte visszafelé mutatva a fiú.
- Jaj, Edward, ne is mond ezt. – mondta neki a lány. – Fáradt hazavisszük.
- De mondtam, hogy nem lakom sehol – mondtam
- Csak szállj be! – bíztatott Edward. Én engedelmeskedtem, de még mindig nem értettem semmi. Hátul ültem. A lány vezetett és a fiú ült az anyósülésre. Egy szembe jövő autó lámpafénye bevilágított a kocsiba és láttam a fiú arcát. Sápatag fehér bőr, arany szem, bronz haj és még gyönyörűbb. Észrevette, hogy őt nézem és visszanézett rám. Halványan elmosolyodott.
- Vámpírok vagytok? – csúszott ki a számon.
- Honnan tudod? - rökönyödött meg a lány és kisorolt az útra.
- Mert én is félig az vagyok. – vallottam be.
- Fél vámpír? – kérdezett rá Edward. – A lányunk is az.
- Igen. – bólintottam. – Az vagyok. – bosszankodva sóhajtottam. - Titeket hogy hívnak?
- Ő itt Bella a feleségem én meg Edward vagyok. – mutatta be magukat Edward. – Te pedig…
- Ivy. – előztem meg. – Így szólítsatok, kérlek!
- Rendben. – bólintott Edward. – De mesélj magadról egy kicsit! Hogy lettél fél vámpír?
- Hát ez egy hosszú történet. – haboztam. – Na, jó anyám férjhez ment egy emberhez. Anya vámpír volt, de mikor apám megtudta, hogy terhes velem, nagyon kiborult és erőszakoskodott, hogy vegyék el anyámtól a babát, de anyám nem akarta. Apa elvált tőle és anyukám a nagyszüleimhez költözött. De anyámat megölték nem sokkal a születésem után. A mamámék meg egy autóbalesetben haltak meg és mikor megtudtam elmenekültem otthonról egy hotelba. Egy hónapja ott vagyok, de kitagadtak így mentem el a városból. És mi a ti történtetek? – kérdeztem inkább, merthogy utáltam magamról beszélni.
- Az úgy történt, hogy én Forksba jöttem. Tizenhét éves voltam. – mesélte Bella. – Megláttam Edwardot és a testvéreit az ebédlőben és ki akartam, derítem a titkukat. Ki is derítettem, hogy vámpírok. Edwarddal elkezdtünk járni aztán meg sok harcon mentünk keresztül. Volt esküvőnk és nászutunk is. De terhes lettem és belehaltam volna a szülésbe, ha Edward nem változtat át. – boldogan férjére mosolygott.
- Érdekesebb történet, mint az enyém. – fintorogtam. – Különben hová megyünk?
- Egy perc és meglátod. – mondta Bella és éppen akkor parkolt le egy csinos kis ház elé. Kiszálltunk és bementünk. Edward villanyt kapcsolt így láthattam a nappalit meg a konyhát. Felvezettek a lépcsőn.
- A vendégszoba a tiéd. – nyitott be az utolsó szobába Edward. – A cuccodat is felhoztam, de a szekrényben is van ruha. – elmosolyodott.
A szobában egy nagy francia ágy és egy szekrény volt.
- Köszönöm. – hálás voltam nekik ezért, de nem értettem a kedvességüket.
- Szívesen.
- Hol van a lányotok? – kérdeztem.
- Renesmee most a nagyszüleinél alszik. – válaszolt Edward. – De holnap megismerheted. Ő is tizennyolc, mint te. Át is ugrok Carlisle-ékhoz. Beszélnünk kell. – megcsókolta Bellát és felém intett. – Majd jövök.
Villámgyorsan kiiramodott a szobából. Én is ilyen gyors voltam.
- Várj egy percet, Bella, kérlek. – kértem mire visszafordult.
- Igen? – mosolygott melegen. Szép fekete hajával és arany szemeivel jobban nézett, ki mint bárki más.
- Beszélhetnénk? – kérdeztem és leültem az ágyra. Mellém ült.
- Csak arról, hogy nem értem ezt az egészet. – magyaráztam. – Azt hogy felszedtetek az úgy széléről az otthonotokba hoztatok és most elláttok. Persze egy nagyon kedves volt tőletek és hálás vagyok, csak nem értem.
- Tudod… - kezdett bele. – Mikor megláttunk az út mellett arra gondoltunk, hogy hazaviszünk, de mikor mondtad, hogy nincs hová menned… megsajnáltunk. Edward és én senkinek nem akarnánk ilyen életet. – sóhajtott és a vállamra tette a kezét. – Addig maradsz, nálunk ameddig jólesik!
- Köszönöm szépen. – mosolyogtam rá hálásan. – Másoknak elég rossz elképzelései vannak a fél vámpírokról… Meg is értem őket.
- Ilyet ne mondj! – pirított rám. – A mi lányunk is az és szerintem, ha valaki fél vámpír az azt bizonyítja, hogy akiknek a gyereke ő azok szeretik egymást. Biztos vagyok benne, hogy a te szüleid is szerették egymást…
- Valahol mélyen… - motyogtam. – De ti tényleg megérdemeltétek a gyereket. Renesmee boldog és büszke lehet a családjára.
- Ez kedves tőled, köszönjük! – mosolygott rám és puszit nyomott az arcomra. – Álmos vagy már. aludj, Ivy. Holnap majd találkozunk. Jó éjt!
- Köszi!
Bella elhagyta a vendégszobát. Odamentem a szekrényhez és kinyitottam. Előkerestem egy hálóinget és felvettem. Már tényleg nagyon fáradt voltam. Éppen hogy csak ledőltem már el is aludtam.
Reggel mikor felébredtem nem is akartam elhinni, hogy tényleg ebben a szobában vagyok. Azt hittem csak álmodok. Felvettem a ruháim közül egyet, mert nem akartam még elhordani az itteni holmikat.
- Jó reggelt köszöntem Bellának mikor leértem. – Edward?
- Még az apjáéknál van. – felelte. – Odamegyünk mi is mindjárt. Csináljak neked valamit reggelire, vagy…?
- Nem köszi, majd délután elmegyek vadászni. – ráztam a fejem. – Akkor megyünk?
- Persze. – felállt és kimentünk a házból.
- Nagyon ellenedre van a futás? – kérdezte.
- Dehogy. – nevettem. – Imádok futni! Csak mond, meg hogy merre kell menni.
- Követed az ösvényt. – mondta egyszerűen. – Igazából mi tapostuk ki. Na, mehet?
- Mehet! – bólintottam és egyszerre elkezdtünk rohanni. A szélben száguldani messze a legjobb dolog volt. Követtem az ösvényt, ahogy Bella mondta és nemsokára egy nagy ház mellett álltunk meg.
- Szép igaz? – mosolygott rám.
- Az. – bólintottam.
- Na, gyere. – biccentett és kinyitotta az ajtót.
Az ajtónyitásra az összes vámpír odagyűlt. Azok közül én csak Edwardot ismertem fel.
- először a bemutatkozás. – mondta Bella. – ő tt az ajtónál Rosalie.
- Helló! – köszönt tömören Rosalie egy kis mosollyal. Szőke hajával nagyon gyönyörű volt.
- Mellette ő ott Emett.
A mackó Emett egész karjával integetett.
- Szervusz! – vigyorgott.
- Alice.
A kis kobold arcú fekete, tüsis hajú lányka intett felém.
- szia!
- Edwardot már ismered, Jasper. – mutatott egy szőke hajú fiúra.
- Helló! – biccentett egy halvány mosollyal.
- Carlisle a családfő. – mutatta be Bella a feltűnően jóképű harminc év körüli férfit.
- Üdvözlünk a családban. – mosolygott rám.
- Esme a felesége. – mondta tovább.
A barna hajú gyönyörű nő szintén harminc körül járhatott. Melegen rám mosolygott.
- És aki éppen most jön le a lépcsőn. – a lépcső irányába pillantottam. Ott egy szép bronzszínű hajú lány lépkedett le. Korombeli volt. Aranybarna szemei voltak, neki is akárcsak mindenkinek itt. – Lányunk Renesmee de Nessienek is szólíthatod.
Rámosolyogtam ő meg viszonozta.
- Szia, Ivy! – köszönt és odaszaladt az anyja mellé. Ő is fél vámpír akárcsak én. Ez hihetetlen.
Edward is odajött és átfogta Bella derekát.
- Sziasztok! – köszöntem végigfuttatva a tekintetem a népes kis családon. – Örülök, hogy itt lehetek.
- Mi is örülünk, hogy itt vagy, Ivy. – mosolygott Carlisle. – Üdvözlünk a családban!
- Köszönöm. – boldogan mosolyogtam végig rajtuk. – Köszönöm legfőképpen Edwardénak hogy elhoztak ide. Nélkülük még talán mindig az utcán lennék valahol. – elcsuklott a hangom. – Még egyszer köszönöm. Mindnyájotoknak!
- Igazán nincs mit. – mosolygott Alice. – Feljönnél egy percre. Edward azt mondta a vendégszobájukban laksz! Miért nem vettél fel valamit a cuccaim közül?
Már húzott is felfelé.
- Nem tudom. – nevettem. Alice benyitott egy szobába. Feltehetőleg a sajátjukba. Kitárta a szekrényét és kivett belőle egy farmerszoknyát, meg egy pólót.
- Milyen cipőt szeretnél? – kérdezte. – Tornacipőt, vagy egy divatosabbat.
- Tornacipőt. – szögeztem le. – A túl, divatosak szépek meg minden de gátolják az embert a mozgásokban.
- Úgy tudtam félig vámpír vagy. – nevetett, de azért a kezembe nyomta a sportcipőt. – Na, hagylak felöltözni.
Aztán ott is hagyott az ajtót is becsapta. Én felöltöztem. Mikor kész voltam lementem a lépcsőn. Már csak Renesmee Edward és Bella voltak ott.
- Elmennék vadászni. – mondtam nekik.
- Elvinnéd Nessiet is? – kérdezte Bella rám kacsintva. –A barátja Jacob nem ér rá és…
- Anya muszáj mindenkinek elmondani, hogy… - szólt neki ingerülten Renesmee.
- Vigyázz, hogy beszélsz anyáddal, Nessie! – figyelmeztette Edward.
- Persze hogy elviszem. – bólintottam vigyorogva. - Jól elleszünk, igaz?
- Aha. – bólogatott Nessie és már ott sem voltunk.
Most éreztem egy hónapja először igazán azt, hogy valakik tényleg befogadtak, és hogy valakik tényleg szeretnek. Egy igazi családba kerültem!
Nahát ez nagyon jó lett
VálaszTörlésGratulálok..
nagyon jól megoldottad..
:))
WeronCi